Jacques Audiard filmje tükröt tart a generációm, vagyis az Y generáció elé. Rámutat azokra a problémákra, amelyekkel ez a nemzedék küzd, mindezt olyan stílusban, amely tökéletesen érzékelteti a 21. századi fogyasztói társadalom fiatal felnőtt tagjai mindennapi életének hangulatát.

A felvezetőben Párizs egy különleges negyedének, a Les Olympiades-nek egyik tömbházát pásztázza a kamera (1. kép). Az épület kitakar minden mást, a kockalakásokban tévéző, főző vagy éppen szeretkező lakók egymástól elszigetelve élnek a betondzsungelben. A modern építészet e modern szülöttét és a jelenet alatt hallható elektronikus zenét ellenpontozza a fekete-fehér kép, amely egyébként a film során csak egy jelenet erejéig válik színessé.

1. kép

Émilie, Camille és Nora, a három főszereplőnk ebben a negyedben próbálja megtalálni boldogságát. Émilie egy call centerben dolgozik, holott politológiát végzett egy neves francia egyetemen. Monoton munkahelyei váltogatása közben igyekszik az egyéjszakás kalandokon túl állandó szerelmi kapcsolatot kialakítani. Camille, aki egy ideig beköltözik bérlőtársként Émilie-hez, irodalomtanár és doktoriját igyekszik befejezni. Szexuális partnereit váltogatja, és ahogyan ő fogalmaz: a szakmai életét átitató frusztrációit rövid, szexuális kalandjaival igyekszik kompenzálni. Norával a film második felében ismerkedhetünk meg; vidékről költözött Párizsba, hogy 30-as évei elején jogot tanulhasson. Fiatal szaktársai közé koránál fogva eleve nehezére esik beilleszkedni, amit tovább nehezít, hogy az egyik egyetemi buliban szőke parókájának köszönhetően összekeverik egy online videós szexchatet kínáló hölgyeménnyel. A három karakterhez tartozó szálak több ponton keresztezik egymást (2. kép), mindkét nő szexuális kapcsolatot létesít Camille-al, azonban míg Nora felfedezi, hogy saját neméhez vonzódik, és offline is megtörténik a nagy találkozás közte és a "bájait" streamelő Amber Sweet között, addig Émilie megkapja, amire kezdetektől fogva vágyott, a film befejező jelenetében Camille szájából elhangzik a bűvös szó a fiatal lány számára: szeretlek.

2. kép

Az Ahol a nap felkel Párizsban nem szűkíti le a millenials-höz (tágan értelmezve kb. az 1980-2000 között születtek) tartozó fiatal felnőttek problémáinak komplexitását. Sok-sok problémafelvetéssel, konfliktussal operál, amelyek legtöbbjére nem kínál megoldást, pusztán felszínre hozza, láthatóvá teszi őket a néző számára. 

A másodgenerációs tajvani bevándorló családból származó Émilie sokat küzd a bűntudattal. Szülei nem tudják elfogadni, hogy lányuk nem a végzett szakjának megfelelően kezdi építeni karrierjét. Amikor párkapcsolati problémái vannak, orvos nővére nem hallgatja meg, mondván apróságokkal ne zargassa. Édesanyja, nagymamája halála után szemére veti, hogy nem foglalkozott vele eleget, és nem is érdekelte családtagja sorsa. Amit a család nem ért, hogy a fiatal lány nem lusta szakmai életét illetően, és pláne nem közömbös rokonai iránt, inkább nem találja a helyét egy olyan társadalmi környezetben, amelyben előre legyártott identitások közül kellene kiválasztania saját személyiségét, és semmi nem ösztökéli az elmélyültebb befelé fordulásra, önmaga megismerésére, hanem különböző szórakozási, a problémával való szembenézés elodázását szolgáló  (a gazdaságot nem mellesleg pörgető) lehetőségek közül választhat. Családtagjai pedig puszta jelenlétükkel, hát még állandó megjegyzéseikkel, kéretlen tanácsaikkal, az állandó magánéleti és szakmai kudarcai nyomán felmerülő bűntudatot fokozzák. Többek között ezért szánja el magát arra a szánalmas lépésre, hogy a bérleti díjból való engedményért cserébe új bérlője járjon be nagymamájához hetente egyszer, hiszen alzheimeres lévén a mama úgysem ismeri meg őt. Rövid, de annál szívszorítóbb pillanatot teremt a rendező, amikor az idős asszony fájdalomtól eltorzult arcát látjuk (3. kép), majd azonosulva nézőpontjával a párizsi utcafények plafonra vetített játékát szemlélhetjük, mintegy a halál előtti utolsó pillanatok szemtanújaként. A film által felvázolt világban az idősek és a fiatalok is magányosak, különböző okok miatt nem tudják, hogyan ápolják családi kapcsolataikat.

3. kép

Az említett szexközvetítéseket szolgáltató Amber Sweet a film egyik legironikusabb és legviccesebb pillanatában válik először láthatóvá. Az egyébként teljesen fekete-fehér alkotás egyedül ebben a jelenetben él színekkel (4. kép). Először mintha egy intim, születésnapi pillanatot látnánk valakinek az emlékeiből, mire pár másodperc múlva kiderül a kifele zoomoló kameraszemnek köszönhetően, hogy valójában egy monitort nézünk, amely képén az említett hölgyemény éppen játszadozni kezd magával, mert egy egyetemi srácot haverjai ezzel az ajándékkal leptek meg. A legvalódibbnak tűnő pillanatról derül ki, hogy a leginkább megjátszott. Mégsem valamiféle közhelyes társadalomkritika irányába kanyarítja Audiard  Amber és Nora közös útját, hanem épp ellenkezőleg, a két nő között szépen lassan az Ahol a nap felkel világának legigazibb, legvalódibb és furcsa módon legtermészetesebb lelki-szerelmi kapcsolata bontakozik ki. A fogyasztóvá és fogyasztottá válás tehát nem törvényszerű, akár a rendszeren belül, annak eszközeivel is ki lehet törni belőle és valódi emberi kapcsolatokra szert tenni.

4. kép

A Camille anyjával történtekre a film csak utal, de mindezt hatásosan teszi. Az egyik jelenetben a férfi a családtag elvesztése után hátramaradt, feltehetően az elhunyt halálos betegségét jelképező tárgy, az eladásra szánt tolószék összehajtása a férfinek nem sikerül, sírva rogy össze. Dadogó húgának egy másik jelenetben kifejti, hogy a lelkében képződött űrt egyik szexpartnere sem tudja igazán betölteni. A tragikusan és gyorsan elhunyt édesanya személye után maradt hiányra Camille az elköteleződés elutasításával reagál – kissé azon is kiakad, amikor kiderül, hogy apjának új romantikus kapcsolata van. A férfi végül, megértve saját magából valami fontosat Norával való kapcsolata során, és felvállalva az elköteleződéssel járó lelki kockázatokat, szerelmet vall Émilie-nek szintén közvetített, ezúttal digitális helyett analóg formában, egy kaputelefonon keresztül.

A kifejtett motívumokat az Ahol a nap felkel Párizsban lendületes, ugyanakkor érzékeny filmnyelvvel egészíti ki, húzza alá vagy éppen ellenpontozza. A néhol különös megvilágítás, a fel-felbukkanó osztott kép és a karakterek testére szinte rásimuló kameraszem kimondatlanul is mesél az Y generáció életét kísérő különleges, hol rendkívül mélynek, hol nevetségesen sekélynek tűnő problémákról.