„Egy fiatal magyar tudós XVII. századi misztikusok után kutat a British Museum könyvtárában. Earl of Gwynedd, a Pendragon család feje meghívja várába, és Mrs. Eileen St. Claire, egy csodálatos fiatal nő, titokzatos gyűrűt küld az Earlnek az ifjú tudóssal.
Így kezdődik Szerb Antal egyedülállóan izgalmas, nagyszerű szatirikus detektívregénye, amely a legendákkal teli, varázsos walesi tájra viszi el az olvasót, ahol a képzelet szülte kísértetvilág a kor valóságos kísérteteivel ütközik össze egy hatalmas örökségért folyó izgalmas hajsza keretében.
A Pendragon legenda Szerb Antal sokoldalú tehetségének sajátos kifejezője. A homo ludens, a játékos ember, aki kirándul saját szférájából a tudománytól legtávolabbra eső könnyű, szórakoztató irodalom műfajába, és megtölti azt szellemének fényével, bebizonyítja, hogy fantasztikus és bűnügyi regényt is tud írni, sőt jobbat, mint ennek a műfajnak az iparosai. Mert ő közben magas színvonalú irodalmat is közöl, és bírálja, kinevetteti azt a sznob angol úri társaságot, mely oly nagyon fogékony a misztikumra. S ezzel tulajdonképpen ezeknek a műfajoknak a paródiáját adja.” (a könyv ismertetője)
Az 1974-es Révész György rendezte feldolgozásból
Nehéz dolga van a kritikusnak, amikor a Pendragon-legendáról kellene valami okosat mondani. Szerb Antal az Utas és holdvilághoz képest talán nem annyira ismert művének a cselekménye egyszerűen leírható, tele van akcióval és fordulatokkal. Ezek összefoglalása nem okozhat komolyabb fejtörést, esetleg egy kis időbe telik. Ez nem is csoda, hiszen a szüzsé olyan ismert műfajok keretei között valósul meg, mint a kísértethistória, detektívregény, rémregény, esszéregény, kalandregény és még sok más, melyekről éppen eleget szóltak már a könyvet feldolgozó eddigi kritikák. A gond tehát nem a történések megértésével van, hanem a művészi koncepció látszólagos hiányával.
Habár maga a szerző egy levelében „émelyítő giccsnek” nevezte saját művét, ezt a regény legalább egy szempontból mindenképpen felülírja. Szerb első szám, első személyben meséli el a Pendragon család körüli különös eseményeket. Ez a nézőpont az olvasó számára biztosít egy olyan rálátást az eseményekre, ahonnan egyben a giccs paródiáját is kapjuk. Mihelyst egy giccsesnek nevezhető jelenethez, megszólaláshoz érünk, az elbeszélő, Bátky János emlékeztet minket, hogy most éppen milyen műfaji kódok megvalósulása történik, mint például amikor magát középkori lovagként feltüntetve védelmezi Cynthiát a feltételezett természetfeletti lénytől, amelyről kiderül, hogy csak Osborne gyerekes csínytevésének az eredménye. A szerző tehát az éppen felépített giccset iróniával mindjárt le is bontja.
A műfajok keveredése és az ironikus hangnemben íródott elbeszélés megfogható szempontok, ezekről sokat lehet szólni. Kevesebb szó esik azonban a regény tetőpontján elhelyezkedő jelenetről, amely kulcsként működhet az addigiak megértéséhez és az egész regény értelmezéséhez. Két szöveghelyet érdemes felidéznünk ezzel kapcsolatban: „Hogy magyarázzam ezt a kalandot? Akkor sehogy se magyaráztam, benne éltem, és oly magától értetődő volt minden, mintha egy új lakás berendezéséről volna szó. Azóta sokat gondolkoztam rajta, és két magyarázatot találtam.” Bátky egyik magyarázata szerint álmodott, melynek során tudatalattijából felszínre kerültek olyan történések, melyekkel ébren ismerkedett meg egy könyvben. A másik magyarázat szerint „szuggesztió” alatt állt, és ebben a transzállapotban a tudatalattija kivetülését látta és beszélgetett vele, mely elkülönült énjétől. Kulcsként működik ez a rész, hiszen maga az elbeszélő sem tudja eldönteni bizonyos eseményekről, hogy megtörténtek-e vagy sem, tehát – sugallja a könyv – miért is kellene nekünk egyértelmű és racionális magyarázatot találni a kockaépületben lezajlott eseményekre?
A másik szöveghely a következőképpen szól: „– Nem is szólok semmit sem, Lene. Nem szólhatok. Vannak dolgok, amik igazak valahol itt bent, és őrültséggé válnak kimondva. Nem szabad magyarázni... Egyszerre két világban élünk, és mindennek két értelme van: az egyiket mindenki megérti, de a másik túl van a szavakon és rettenetes.” Mintha Bátky nem csak a vele lezajlott eseményekkel kapcsolatban tenne állításokat, hanem Szerb szeretne valami fontosat elmondani a művészi befogadásról, miszerint létezik olyan réteg, melyet nem biztos, hogy felszínre tudunk hozni, és talán nem is érdemes.
Szerb Antal mintha Bátky János bőrébe bújva tenne őszinte vallomást arról a szellemi és kulturális közegről, amely a 1930-as évek Európájában egyre inkább letűnőben volt. Ahogyan az Earl fogalmaz: „Nem tudom, Önnek mi a véleménye, de ma nagyon sokat tudunk a természet apróka részleteiről; akkor az emberek többet tudtak az egészről. A nagy összefüggésekről, amiket nem lehet mérleggel mérni és felvágni, mint a sonkát.” Az irracionálisról, a metafizika hiányáról van szó, amelyet felváltott a racionális, tudományos módszereken alapuló gondolkodás. Többek között ezért is olyan furcsa és hátborzongató a kockaházban lezajló történéssor, hiszen ott Bánky egy rövid ideig ízelítőt kap az Egészből, nem véletlenül, egy teljes mértékben testi, szexuális aktuson keresztül: „Hogy nem volt más gondom? A félelem, az átélt rémségek, az ajtó előtt leselkedő veszedelem nem fagyasztottak meg? Nem. Nem volt más gondom. A világ végén voltam, az életemen túl, a minden-dolgok összeroppanása előtt egy fél perccel, csillagmérföldekre mindentől, ami értelmes. Nem maradt semmi más, csak a test vonzódása a testhez. A legmélyebb, a legigazabb rétegek felszínre vetődtek ebben a misztikus földrengésben. Talán kárpótolni akartam magam minden percért, amit nem a testemnek szenteltem. Tudom, hogy kiáltoztam és hörögtem, én, aki olyan csendesen szoktam szeretni, mint a lepkék. Nem is én voltam már, csak az életnek egy kiszakadt árama, megszűnte előtt, személytelenül.” Bánky énje feloldódik a szeretkezésben, kikapcsol a tudatosságot kísérő kontroll, ezáltal képes beleolvadni környezetébe, a természetbe, mely jelen esetben egy vágyott nő teste.
A Pendragon legenda szándékosan marad „megfejtetlenül”, vagyis a regény filozófikus rétege kapcsán nem kapunk egyértelmű válaszokat, úgy ahogyan a cselekmény szintjén igen. Hiszen a bűntény és a kísértet kilétének problémája megoldódik, Mrs. Roscoe-t és Morvint a családi vérvonalat megvédve megöli Asaph Pendragon, aki a Nagy Mű, azaz az alkímia, az aranycsinálás kudarca és a Sátánnal való borzasztó találkozása után öngyilkos lesz; az Earl pedig felhagy kísérleteivel, és még a korábbinál is gazdagabb lesz. Sorolhatnánk még, hogy melyik szereplőnek hogyan alakul a sorsa, és ezáltal az olvasó hogyan kap lezárást és megnyugvást a narratíva szintjén. Az viszont, hogy mi az, amit mi, modern emberek már csak legfeljebb sejthetünk, hogy pontosan mit élt át Bátky János abban a kívülről is érthetetlen kockában, titok marad, csak a hiányáról lehetünk képesek számot adni.
Részlet a filmből:
