Összefoglaló

"Úgy tűnik, minden rendben. A kis közösség éli a maga apró örömökkel, bánatokkal, hétköznapi csodákkal teljes életét. Mint például Windisch, aki éveken át ugyanabba a kátyúba hajt bele kerékpárjával. A falu fölött mégis ott köröz a bagoly, a kívülről érkező fenyegetés szimbóluma. Az öreg bagoly elköltözik, és másik bagoly érkezik helyette. A bánsági sváb falu lakossága is kivándorol, egymás után hagyják el őseik földjét, és az öreg bagollyal ellentétben még azt is láthatják, milyenek azok, akik elfoglalják az üresen hagyott családi fészket. Az útlevél Windisch és családja számára drágán vett belépő egy új lehetőségeket ígérő világba. De kiderül, hogy az Új Világ se sokkal jobb, mint az elhagyott, és Windisch befejezésként újra ott áll az út kezdetén. Herta Müller szikár lendülettel írt prózája a mozdulatlan bánsági sváb falu apró csodákkal teli hétköznapjait tárja elénk. A könyv 1986-ban jelent meg Németországban. A Lélegzethinta, A róka volt a vadász és a Szívjószág után a Fácán az ember, semmi több Herta Müller negyedik magyarul megjelenő könyv."

A nyelvezet

Herta Müller alig 140 oldalas könyve két okból megterhelő olvasmány: az írásmód és a tragikus történet. Az írónő rövid fejezetekre osztotta regényét, melyek a szépirodalmi hagyományokhoz képest rendkívül rövid tő- és hiányos mondatokból épülnek fel. Az olvasó ezért szaggatottan kénytelen követni az eseményeket. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy a mű nyelvezete elképesztően lírai és képi, és egy vershez hasonlóan kevéssé kifejtett, vagyis sok helyütt nekünk kell megteremteni a logikai és ok-okozati kapcsolatokat az egyes történések közt. Aztán az sem könnyíti meg a dolgunkat, ellenben elképesztő élvezetet tud nyújtani, hogy a líraiság az élettelen elemeket feltölti éltettel szürrealisztikus, álomszerű légkört teremtve. A tárgyak és a táj élnek, úgy, ahogyan a szereplőknek kellene. Értelmezhetjük úgy is, hogy a szereplők belső világa vetítődik ki az élettelen elemekre, valószínűleg azért, mert ők érzelmeikről nem tudnak sem gondolkodni, sem beszélni. Az élettelen aktív, míg az élő passzív marad: Nem Windisch támaszkodik a falnak, épp ellenkezőleg, a fal támaszkodik rá. Ez a fajta nyelvezet prózában alkalmazva számomra újszerűen hatott, és igazi ínyencségnek bizonyult a könyv befogadása. (Természetesen az is előfordulhat, hogy csak én nem találkoztam még hasonlóval.) Mindezen jellemzőknek köszönhetően nehéz olvasni ezt a könyvet, és a regény műfaji megjelöléssel is félve címkéztem fel, hiszen egy teljesen más élményt nyújtott, mint egy klasszikus regény. A nyelvezet mellett a nagyon lazán kapcsolódó fejezetek, melyek olykor különálló novelláknak is beillenek, távolítják el a művet (persze csak műfaji szempontról van itt szó) az olyan regényektől, mint például Móricz Zsigmond Az Isten háta mögöttje.

Tragédia

A másik ok, amely az olvasót arra készteti, hogy meg-meg álljon és elgondolkozzon, hogy mit is tapasztalt olvasás közben, az a tragikus történetben keresendő. Windisch feleségével (Katherina) és lányával (Amelie) várja, hogy végre emigrálhassanak Németországba. Ennek az útnak azonban ára van, méghozzá Amelie teste. Windisch végül áruba bocsájtja saját lányát, akit a pap és a milicista is megerőszakolnak, hogy a család megkaphassa a szükséges keresztleveleket és útleveleket. (A faluban egyébként ez egy bejáratott módszer.) Számomra az igazi dráma Windisch karakterében keresendő. Egyrészt azért, mert a regény az ő szemszögére helyezi a hangsúlyt, másrészt azért, mert ebben a döntésben Windisch az aktív, neki lenne lehetősége változtatni az események folyásán, míg a lánya pusztán passzív áldozat. Az egyik legfontosabb kérdés ebből kifolyólag az, hogy egy, a női nemet konzervatívan megítélő apa, aki még a saját lányára is féltékeny, hogyan képes mégis odadobni más férfiaknak, akármilyen rossz helyzetben is van a család. Az én válaszom a következő: Windisch és általában a férfiak fejében hagyományosan él két, szélsőséges női kép. Az egyik a tiszta, fehér, szűzies, hibátlan, akiért lovagok harcolnak, férfiak mennek háborúba és ússzák át a Jeges-tengert. A másik a mocskos szajha, aki eredendően rossz, és ott lesz hűtlen párjához, ahol csak tud. E két szélsőséges típus között elég nehéz egészséges rendet tartani, ez Windischnek sem sikerül. Ezért elengedhetetlen, hogy a szűziből lányát áttolja a szajha kategóriájába. Ezt kétféleképpen teszi meg: Egyrészt, az éjjeliőrrel megbeszéli, és magában elkönyveli, hogy lánya már nem szűz, hiszen járás közben kifelé tartja lábfejét (igen, tényleg ez az érv). Ha már nem szűz, akkor biztosan romlott. Másrészt, felesége szintén kénytelen volt áruba bocsájtani a testét, amikor egy ukrán lágerben az éhhalál szélére került. A mocskos vér pedig, Windisch felfogásában legalábbis, öröklődik a nőkben. Windisch, felesége sötét múltját sohasem tudta feldolgozni, mutatja ezt többek között az is, hogy nincs nemi életük. Anyja és lánya romlottsága mentén a férj már könnyeben képes feldolgozni azt, hogy a kiutazásért cserébe lánya testét odaadja; ha már úgyis szajha, mit számít még pár férfi alapon.

A fentebb vázolt indoklás szigorúan az én interpretációm, mely nincs kifejtve a regényben, és némileg árnyalja az is, hogy Windisch láthatóan gyötrődik a döntés meghozatala előtt és után, mígnem arra a következtetésre jut, hogy fácán az ember, semmi több. (A fá­cán az a sze­ren­csét­len em­ber – magyarul balfácán –, aki­nek so­ha sem­mi sem si­ke­rül, leg­fő­kép­pen ön­ma­ga meg­va­ló­sí­tá­sa nem. A fá­cán­ra kez­dő va­dá­szok szok­tak men­ni, mert nem re­pül ma­gas­ra, és el­bú­jik a fű­ben, még­is meg­ta­lál­ják.)

A regényt mindazoknak ajánlom, akik szeretik a verseket, az erős képiséget, a lírai elbeszélésmódot és szeretnek elborzadni az ember egyes helyzetekben megmutatkozó állatnál is alantasabb voltán.

Kép forrása: https://bookline.hu/product/home.action _v=Herta_Muller_Facan_az_ember_semmi_tobb&id=118032&type=22