Lincoln alakja hátulról, miközben halála estéjén a színházba tart

Rendezői szempontból biztosan nem a legkönnyebb feladatok közé tartozik egy olyan emberről forgatni életrajzi filmet, aki kösztiszteletben áll a jelen korban is, és óriási kultusz rakódott már a személye köré. Az eddigi tapasztalatok alapján két jól elkülöníthető út mindenképpen kínálkozik: az alkotó vagy beáll a választott történelmi figurát bálványozók sorába, vagy megpróbálja árnyalni a tömegrajongásból született tökéletes imázst. Spielberg filmje mintha azt akarná mutatni, hogy komolyan foglalkozik Lincoln politikájának fonákjával is, de az összbenyomás mégis az elnök kritikátlan szentté avatását sugallja.

A Lincoln az Amerikai Egyesült Államok 16. elnök életének utolsó hónapjairól szól 1865-ben, amely időszakban véget ér az amerikai polgárháború, törvényileg, a 13. kiegészítés sikerül eltörölni a rabszolgaságot, végül pedig egy merényletben végeznek a halála előtt még meglehetősen kétes megítélésű elnökkel.

A filmben ugyan megjelennek a kiemelkedő eredmények mögött meghúzódó magánéleti problémák, politikai játszmák és sajtóban zajló csatározások, számítgatások, azonban mindezek tálalása giccses és pátoszos. A demokraták szavazatainak megvásárlása, amely alapvetően egy erős kritikájaként szolgálhatna Lincoln kabinetjének, komédiaként van eladva, illetve feloldódik abban a történet során többször kiemelt tanulságban, hogy a főbb célért, vagyis a feketék felszabadításáért ezek az eszközök megengedhetők. Ugyanebben a légkörben veszti el élét az a bírálat, miszerint az elnök korábban véget vethetne a háborúnak és vérrontásnak, ha nem akarná előtte mindenáron tető alá hozni a kiegészítés megszavazását.

A filmből érthetővé válik, hogy Lincoln miért halad az egyenlőség és szabadság minél szélesebb kiterjesztésének útján megfontoltabban, mint például a Republikánus Párt éles nyelvű, radikális képviselője, Thaddeus Stevens. Viszont, ha őt egy zseniális reálpolitikusnak akarja lefesteni a rendező, akkor az árnyalt ábrázolás után miért szükséges ilyen mértékű pátosszal kompenzálni, ilyen feltűnően mentegetni főszereplőjét, miért nem hagyja meg ezt a feladatot a nézőnek?

Daniel Day-Lewis Abraham Lincolnként a színházban