Hogyan lehetne a Bánk bánt kiszabadítani a megvetett irodalomórai kötelezők tömlöcéből? Sikerült-e Nádasdy Ádám fordításával annyi életet lehelni belé, hogy eltépve láncait a hosszan tartó sötétségből szép lassan kikecmeregjen és elinduljon a fény felé? A potenciál szinte lüktet, a többi már nem Nádasdy feladata.

A tévéváltozat 1968-as forgatásán főszerepben Latinovits Zoltán

Irodalomórák visszatérő problémája, hogy a tanári és/vagy tantervi irányítás a diákokat irodalomtörténeti, történelmi, poétikai és egyéb, hagyományos nézőpontból való vizsgálódásra kényszeríti. A netflixes sorozatdarálásból érkező diák ahhoz szokott, hogy maga dönthet afelől – egészen csekély előzetes tudással –, hogy egy alkotás jó vagy rossz – mérőeszköze egyedül az izgalmasság. Ehhez képest mikor a Bánk bánt a kezébe veszi, már túl van egy 19. század első felét taglaló korszakelőadáson. Figyelme az olvasás kezdetekor a „haza és haladás” nemes szempontjaira fókuszál. Ezután érkezik a sokk (amennyiben az eredeti szöveget veszi a kezébe): nem érti, amit olvas, illetve azt sem, hogy miért – leginkább a különös mondatszerkesztés és az ismeretlen szavak miatt. A témazáró után felmegy a Molyra, és máris 64%-nál tartunk. Nem hibáztathatjuk…

Mi lenne, ha figyelembe véve a diákok művészetbefogadói szokásait az iskolában a népszerű, szórakoztató alkotások, és az ezeket kínáló platformok megközelítési módjait részesítenénk előnyben? Félünk, hogy szent, nemzeti drámánk elbukna ilyen feltételek mellett? Lehetséges, de őszintén: mit veszíthetünk?

Kilépve az irodalomóra elvárásainak korlátai közül megpróbáltam friss szemmel olvasni Katona drámáját. Arra a kérdésre koncentráltam, hogy a karakterek és a cselekmény önmagában képesek-e lekötni a figyelmemet és izgalmas olvasói perceket okozni. „Egy új élmény!” – ahogyan Aladdinék éneklik a varázsszőnyegen. A mozgóképes előzetesekkel talán nem tudjuk felvenni a versenyt, de egy pillanatra gondoljuk csak át, milyen izgalmakban lehet részünk. Főhősünk a király után a legnagyobb hatalmat birtokolja az országban, amely kiérdemléséhez biztosan szükség volt némi sütnivalóra és felelősségteljes higgadtságra. Ennek ellenére első felbukkanásakor kiderül, hogy természete olyan, mint a kitörés előtt álló vulkán, amolyan „fojtott tűz”-ként fortyog. Ebből még baj lesz! De hogy milyen óriási, azt nem is gondoltuk, hiszen kiderül, hogy szerzőnk egy ilyen figurát ráadásként képes volt belehelyezni egy lehetetlen szituációba: Egyfelől pletykálják, hogy feleségét az idegenek lepte királyi udvarban egy herceg készül elcsábítani, másfelől a nép tengerként kezd feltámadni ugyanezen élősködők ellen. Locsoljuk meg ezt a fojtott tüzet egy kicsit, gondolhatta Katona, amikor főhősének a fülébe juttatta immáron a tényt: feleségével idegen férfi hált! A középkor szokásaitól eltekintve azért ez ma is kiveri a biztosítékot férfitársaimnál. Mit fog cselekedni ezután egy ekkora hatalommal rendelkező, a hazáját egyébként mindenekelőtt szerető ember, miután bogarat ültetnek a fülébe, hogy a királynő kerítőnőként lépett fel öccse vágyainak kielégítése érdekében? Mindeközben a háttérben olyan zseniálisan megírt, de nem leegyszerűsített karakterek sütögetik a saját pecsenyéjüket, mint Biberach, a kalandor lovag. Hogyan jutott ez a dráma erre a méltatlan sorsa? Fojtott tűz, csupa feszültség, éppen robbanni készül. Mi lehet ennél izgalmasabb?