A Stranger Things negyedik évada, úgy tűnik, ismét minden rajongót levett a lábáról, ami nem csoda, hiszen azon kívül, hogy hozza a megszokott nyolcvanas évek feelinget, a rendezők arról is gondoskodtak, hogy a szétszabdalt cselekményszálaknak köszönhetően még többet izgulhassunk a jelenetek között. Ám engem személy szerint nem is a rendezés, a kiemelkedően jól sikerült CGI jelenetek, a jó zeneválasztás, vagy az izgalmas régi/új karakterek felvonultatása fogott meg igazán, hanem inkább az utóbbiak között kialakult viszonyok árnyaltságában fedeztem fel mélyebb rétegeket, továbbá egy-egy karakter egyéni küzdelme sem hagyott hidegen. Nem állítom természetesen, hogy e részek megtekintése után szkippelhetjük a következő időpontot a pszichológusnál, de üdvözlöm a tényt, hogy egyre több film és sorozat foglalkozik az egyéni problémák/traumák bemutatásával, feltárásával és megoldási lehetőségeivel. A következőkben e gondolatok mentén szeretném kicsit boncolgatni a most megjelent évad eddigi részeit.

Ahogy haladunk előre az időben, óhatatlanul felnőttek a karaktereink is, így a rájuk szabott nehézségek is egyre komplexebbek. Ott van például a Nancy-Jonathan-Steve háromszög, amelyben az egyetem küszöbén lévő, egymástól fizikailag (és lelkileg is) eltávolodott szerelmespár problémáját megfűszerezi a régi szerelem újbóli fellángolása, a szintén távolság által elszakított Mike és Will barátsága, illetve Eddie különcségéből fakadó problémái az iskolai közösségben… Persze legyinthetünk, hogy ezek csak mellékszálak, és talán igazunk is van, de mégiscsak hozzáadnak a sztorihoz, és kapóra jönnek olyan jelenetekben, ahol ha lerántja  a félmeztelen exünket (Steve) egy szörny a víz mélyére (aki iránt persze nincsenek érzelmeink), gondolkodás nélkül utána vetjük magunkat (Nancy).

De ideje komolyabb vizekre eveznünk, ha már a tónál tartottunk, hiszen azzal kezdtem, hogy megdicsértem a sorozatot a megkomolyodása miatt. Max gyászfeldolgozási folyamata és saját (be nem teljesült) halálával történő szembenézése körülbelül a tó közepéig ér le az én skálámon. Ez a vonal amellett, hogy ismét megmutatja, mennyire hisznek a sorozatkészítők az igazi barátságban, arra is rávilágít, milyen kis bénák vagyunk, ha búcsúzásról van szó. Simán leülünk halottaink sírjához felolvasni a levelünket, melyben elmondjuk nekik, mennyire szeretjük őket – de ahogy Lucas fel is hívja Max figyelmét erre –, képtelenek vagyunk szeretteink szemébe nézve ugyanezt megtenni. Persze a halál témája eddig is jelen volt a sorozatban, több szereplő is küzd(ött) emlékbetörésekkel barátaik elvesztése miatt, de úgy érzem, végre kicsit arra is hangsúlyt fektettek, hogy ha már így hullanak a városka lakói, valakinek ez lelki traumaként is megmutatkozik.

Hopper vívódását sokan a legunalmasabb szálnak tartják, hát, ízlések és pofonok, én alig vártam, hogy kiderüljön, hogyan menekül meg a ruszkik karmai közül. Mert ugye azt senki nem gondolta, hogy ennek rossz vége lesz, ha már egy akkora robbanást túlélt, onnan is meg kell szöknie. Számomra ez a szál nemhogy túlerőltetettnek nem nevezhető, de tényleg jól felépített volt, sikerült felcsigázniuk a kíváncsiságomat. A karaktere eddig is szimpatikus volt, és korábban már hallottunk az őstraumájáról, de ebben a „nem tudom kimenteni magam, ráadásul megint másokat sodrok veszélybe” narratívába igencsak beleillett az, hogy a nézők felé ismételten felidézték, miért veszítette el a családját, és hogyan segítette ki őt ebből Joyce és Eleven. Ettől fogva ismételten szívünkbe zárhattuk a karakterét, és már alig várjuk, hogy Eleven ne csak egy béna maketten láthassa őt újra…

Végezetül pedig a folyó mélyre érünk, ahol az én skálámon Eleven és Vecna traumái állnak. Gondolni se mertem volna, hogy ilyen szép ívben kapcsolják össze a jót és a rosszat, tiszta yin és yang. Tudjuk, hogy nincs árnyék fény nélkül, de hát Eleven, mit tettél?

Ahhoz, hogy megmentsük a kis városunkat, ismét egy szuperhősre van szükségünk, aki azok után, hogy végigbőgi az elmúlt heteket-hónapokat, képtelen beilleszkedni a társadalomba, és el se hiszi, hogy neki helye lenne ott, mégiscsak megbízik a régi garnitúrában, és Papa karmai közé kerül. Az utolsó kiadott rész végére számomra még nem tiszta, mennyire is volt ez jó döntés, de az egészen biztos, hogy Eleven visszanyeri a magabiztosságát, a szupererejét, és végre feltárul előtte, ezáltal megértheti, mi is történt akkor ott a laborban. A tudatalattiból felszakadó emléket pedig kreatív montázsban, Vecna Nancynek előadott tolmácsolásában értjük meg, miközben Eleven emlékeit éljük újra.

Vecna karakterében önkéntelenül is felfedezni a hitleri vagy a voldemorti vonalat (az utóbbi az orr hiánya miatt talán találóbb is): A meg nem értett zseni, a kívülálló, a fiú, akinek erejét ignorálja a család ­­­– hát ezt bizony meg kell bosszulni. Az ilyen elméket pedig aztán be kell gyűjteni, és el kell zárni (ezt tette Papa is), majd ha nem bizonyulnak idomíthatónak, esetleg túlteng bennük az erő, befogni és el/lefojtani kell őket. Az elfojtás pedig tudjuk hova vezet, jöjjön akár kívülről, akár belülről, mindig óriási erővel bír. Ezt az erőt pedig csak egy valami képes más (egy pusztítóbb) dimenzióba átkonvertálni: az anya emléke az elszakítottság fájdalmával terhelve, melynek segítségével Eleven a falhoz vágja Egyeskét, ezzel megnyitva a túloldal kapuit…

Számomra már csak egy kérdés maradt: vajon sikerül-e a készítőknek úgy lezárni ezt az évadot, hogy elégedett, azonban a következő évadot a szikla szélén csüngve váró nézőközönséget hagyjon maga után? Egy biztos, engem megvettek, és alig várom július elejét…