A Megfojtott virágok hosszú és nehéz film, azonban egyetlen felesleges percet sem találtam benne. Nehéz, mert végig kell néznünk ahogyan a zöldhasú mámorától megittasulva az ember kifordul önmagából és máglyára dobja több ezeréves erkölcsi normáit. Scorsese ahelyett, hogy egyszerűen azt mondaná, hogy a jól ismert fehér felsőbbrendűségtudattal és rasszizmussal van dolgunk, a minden ember lelkében fellelhető éhes démonra mutat rá. Különbség ember és ember között nem a bőrszínben keresendő, hanem hogy ki milyen erős pajzzsal rendelkezik a csábító erőkkel szemben.
Két világ csap össze a filmben: Az oszázsok még őrzik az ősi bölcsességet, a belső látás képességét. Tudják, hogy mindig valami nagyobb és erősebb magasodik föléjük, amely egyben saját énjük határát jelenti. A Nap a nagyapa, a Hold az anya, a tűz az apa, a bagoly pedig a halál eljövetele. Egy jelenetben Mollie Ernestet csendre inti egy kezdődő vihar miatt. Ernest nem érti és megjegyzi, hogy bizonyára jó lesz a termés az esőnek köszönhetően. Véget nem érő üres fecsegés, melynek célja a várt haszon artikulálása, a hatalom megszerzése. Ez a nyugati modernség rákfenéje: kifelé figyelés és lassú, belső rothadás. Ez áll szemben a természet egyensúlyára törekvő indián mentalitással, amely az egységben, az egyben, Wakondában kész feloldódni. Mollie testvére, majd kamaszkori szerelme esetében is az indián kultúra védőpajzsától megfosztott, így a fogyasztói kultúrával szemben védtelen karaktereket látunk. Anna és Henry is megfullad az élvhajhászatban, a tiszta törzsi kultúra számára ismeretlen lelki betegségben szenvednek. Elégedetlenség, menekülés a szembenézés elöl, állandó hiányérzet, szeretetlenség, elidegenedés és depresszió. Ezek a fogalmak elengedhetetlenek a modern ember definiálásához.
Mintha a bűnbeesett paradicsomi embert ábrázolná Scorsese a film egyik csúcspontján, amikor a lángoló földeket látjuk és látják a főhősök. A forróságtól izzó levegő és az ásókat lóbáló árnyékfigurák mintha Káin és Júdás lelki örökségét foglalnák össze e festményszerű jelenetben. Elvileg együtt és egymásért dolgoznak, mégis az izzó fekete alakok messziről úgy tűnhetnek, mintha egymást vernék agyon.
De még ebben a földi pokolban is lehetségesnek tűnik a megváltás. Ernest végül képes a törvény, majd felesége előtt bevallani legszégyenletesebb tetteit. Legmélyebbre ezek közül szerelme elárulását rejti. Amikor már talán ő is elhiszi, hogy mindent bevallott, Mollie szembesíti a legfontosabb kérdéssel: Mi volt az inzulininjekcióban, amit mindennap beadott neki? Ernest nem kérdezett rá az orvosoknál és talán soha nem is vallotta be magának, amit tudatalatt érzett: hogy feleségét szép lassan megöli. A kalapos férfi bűne az volt, hogy nem mert lelkiismeretére hallgatni, amely érzést Dicaprio arcjátékában a film során számtalanszor látunk megjelenni. Ernest nem a legélesebb kés a fiókban, viszont az arcára kiülő sok hezitálás és értetlenség mögött mintha a nagybátyja okozta erkölcsi konfliktus látszódna.
A Megfojtott virágok finom, ironikus humorral dolgozik. Hitelesen ábrázolja a lét mélyebb összefüggéseit, mindezt úgy, hogy a nagy mondatok és eszményítés helyett kis mondatokkal, látszólagos mellébeszéléssel és tragikomikummal dolgozik. A Wall Street farkasából már ismert, a nagyok világába történő beavatás során megtudjuk, hogy Ernest imádja a pénzt és bármilyen színű nőbe, akár még kékbe is képes beleszeretni. Máskor holtestek jelzik a szörnyű családi tragédiát, mire egy pillanattal később ugyanaz a testnek egy cafatja a nemes halálhoz képest illetlen módon kezd el lifegni. A rendező nem dönti el helyettünk, hogy melyik mozzanat bír nagy téttel. Kapunk egy komplex oklahomai miliőt, azon belül viszont szabadságunkban áll eldönteni, melyik karakter, történés vagy dialógus a fontosabb.
Scorsese maga is feltűnik a vásznon egy, az egész filmet és a true crime műfaját idézőjelbe tévő jelenet során. A megtörtént esetből egy cigaretta által szponzorált rádiójátékot forgatnak. A szórakoztatóipar így darálja be a legvéresebb és legnagyobb történelmi tragédiákat. Reklámfelületnek használja őket, miközben a néző körmöt rágva követi és élvezi a brutálisabbnál brutálisabb eseményeket. Amikor viszont a 80 éves Martin Scorsese kiáll a színpadra, képmutatásnak és póznak nincs helye, egyszerűen annyit jegyez meg, hogy Mollie Burkhart haláláról egy rövid megemlékezés szólt csupán az újságokban, a gyilkosságokról nem esett szó. Így teljes a kép, így válik a Megfojtott virágok az oszázs törzs ellen elkövetett bűntettek hiteles elbeszélésévé.
