A könyv 10. évfordulós borítója
Gaiman több mint 600 oldalas regényének olvasása közben újra és újra felmerült bennem, végülis mi a véleményem erről a szerteágazó történetről és annak főhőséről: Tetszik? Nem tetszik? Kíváncsi vagyok rá, vagy inkább untat?
Befejezve ezt a masszív, vastag könyvet még mindig nem tudom biztosan. Ennek a bizonytalanságnak az oka Árnyék karakterében keresendő. Ő ugyanis egy elég unalmas főhős, de nem azért, mert rosszul van kitalálva. Árnyék, ahogyan már a neve is utal rá, egy passzív szemlélője a körülötte zajló történéseknek. Nem üti bele az orrát olyan dolgokba, amihez nincs köze, nem hangoztatja minden lehetséges fórumon elveit, és nem akarja megváltani az emberiséget és a világot. Csupán úton van, anélkül, hogy tudná, merre is tart. Elfogadja a rá osztott játékszabályokat, és belesimul a nála sokkal határozottabb és aktívabb erők és személyek által alakított helyzetekbe. Nem csoda, hogy a regény világában elsőre sokan butának nézik, holott egyszerűen arról van szó, hogy nem akarja kihozni minden helyzetből a maximumot az állandó versenyben való előre jutást szem előtt tartva, akkor sem, ha egy ilyen temperamentummal talán elkerülhette volna a börtönt is. Úgy viszont nem lett volna belőle olyan jó sofőr és testőr, mint amilyet Szerda úr keresett: olyan, aki nem kérdez sokat és végrehajtja, amit kérnek tőle.
Mivel a főhős ilyen, a regényvilággal az ő nézőpontjából megismerkedő olvasó is azonosul ezzel a kissé közönyös világszemlélettel. Sokan talán pont ezen oknál fogva jegyzik meg, hogy a betéttörténetek mennyivel izgalmasabbak voltak. Ezekben a fő cselekményszálhoz közvetlenül nem kapcsolódó, beiktatott epizódokban az évszázadokkal, akár évezredekkel ezelőtt Amerikába érkező bevándorlókról vagy behurcolt emberekről van szó. Az ő történeteikben az egyébként is megrázó eseményekre, mint például egy afrikai rabszolgacsoport viszontagságos hajóútja az amerikai gyapotföldek felé, aktívan reagáló hősökkel találkozunk, akik változatos érzelmi reakciókat produkálnak. Ezzel szemben, Árnyék, miután eldönti – vagy inkább eldöntötték helyette (gondoljunk itt a mézsörrel megpecsételt szerződésre Szerda úrral, mint később kiderül: az apjával) –, hogy egy valószínűleg halálos kimenetelű vigíliát tart, vagyis virraszt apja, Odin (egyik változata) mellett a világfára kikötözve, érzelmileg nem zökken ki, mint például Harry Potter, aki éppen Voldemorthoz tart a Tiltott Rengetegbe, tudva hogy meg kell halnia. Olyan, mintha Árnyéknak mindez sem számítana.
Az író több fontos emlékkel és megszilárdult lélektani reflexxel köti össze a karakter általunk megismert, jelenbeli viselkedését. Árnyéknak egyrészt van egy fontos traumája, amely anyja halálával kapcsolatos (mellesleg hasonlít A galaxis őrzői Star-Lordjának „őstraumájához”). Anyja halálos ágyánál, mikor már tudta, hogy meg fog halni, nem volt képes hozzászólni: „Árnyék szerette volna megrázni saját magát, azt a félszeg kamaszt, aki valaha volt, rá akart kiabálni, hogy fogja meg az anyja kezét, mondjon neki valamit, csináljon valamit, mielőtt végleg elszenderedik, mert ő tudta, hogy ez fog történni. De képtelen volt megérinteni magát, és a kamasz Árnyék olvasott tovább – és így halt meg az anyja, miközben ő ott gubbasztott mellette és egy vastag könyvet olvasott.” Ez a tapasztalat összefonódik egy későbbi esettel, amikor feleségét, Laurát veszíti el egy autóbalesetben, úgy hogy ő közben a börtönben ül, de egyébként csak pár nap választaná el a szabadulástól. Erre Árnyék a következőképpen „reagál”: „– Egy jó hír meg egy rossz, nem igaz? A jó hír, hogy korábban szabadulsz, a rossz meg az, hogy a feleséged meghalt. – Felnevetett, mintha ez annyira mulatságos lenne. Árnyék nem szólt semmit.” Kicsit később pedig így reflektál saját közönyére az esettel kapcsolatban: „Árnyék nyelt egyet. Most jutott eszébe, hogy még nem is sírt – ami azt illeti, nem érzett semmit. Se könnyek. Se szomorúság. Semmi.”
A főhősnek köszönhetően a bemutatott világ és a benne rejlő konfliktusok melankolikus színezetet kapnak. Az olvasó hangulata alkalmazkodik ehhez a nézőponthoz és nagyrészt szenvtelenül veszi tudomásul a fő konfliktus, a közelgő vihar vészjósló jeleit. A régi és új istenek közti harc a hétköznapi ember számára nem bír igazán nagy téttel. Szerda úr haláláig Árnyék sem érdeklődik igazán a részletek iránt a mindent eldöntő harcot illetően. Viszont miután személyessé válik a csata és a főhős „beavatódik”, az addig elnyomott, a közösségért tenni képes énje aktiválódik. Ez az a tenni akarás, amivel a tipikus népszerű történetekben a főhős már eleve rendelkezik.
A másvilági beavatás során önmagával kapcsolatos mélyebb igazságokra derül fény, melyekre a valóságban nem lett volna képes önállóan rájönni. Ilyen igazság az eredete, hiszen az eddig ismeretlen apáról kiderül, hogy Szerda úr; vagy az a tény, hogy nem állt ki magáért, amikor mások helyett is börtönbe vonult. Ha az olvasó elég kitartó volt, és eljutott a történetben eddig a pontig, akkor hősével együtt az ő érdeklődése is felébred(het). A régi és az új istenek is át lettek verve, ezáltal a regény nem redukálható egyszerűen a modern technológia, illetve társadalmi, politikai és gazdasági eszmék és intézmények egyoldalú kritikájára.
Árnyék, Odin fia önmaga megértésén keresztül képes lesz igazi („megváltó”) hőssé válni, aki hidat képez a régi és az új istenek hadakozó tábora között, és amivel elhozza a tavaszt és a harmóniát a világba (ezt persze a hétköznapi emberek csak érzik, nem tudják). Innen nézve már érthetőbbé válik, hogy miért dolgozott ki az író egy ilyen „unalmas” főhőst. Olyasvalakire volt szükség, aki képes a saját érdekeit és ambícióit háttérbe helyezni, és van benne egy ősi, természetközeli szelídség. Árnyék az istenekkel ellentétben nem akart hatalomra jutni, csupán a jó oldalon állni, amiről kiderült, hogy valahol középen van: „Tudjátok – mondta –, azt hiszem, inkább vagyok ember, mint isten. Nekünk nincsen szükségünk rá, hogy higgyenek bennünk. Mi csak élünk, mindentől függetlenül.”
