Tarantino sokszor sok helyen megkapta már a vádat, hogy filmjei unalmasak (illetve túl erőszakosak), mondván, lassan csordogál a cselekmény, amely sok esetben ráadásul keszekusza, széthúzó szálakból áll össze. Nézzük, mennyiben igaz ez a vád 2015-ös alkotására és egyben nyolcadik filmjére, az Aljas nyolcasra.

Tarantino művei kapcsán a legnagyobb félreértés abból adódhat, hogy klasszikus narratívájú, blockbustereken edzett szemmel tekintünk rájuk, és ennek megfelelően értékeljük őket. Ezek a narratívák ugyanis egy jól megszokott ívet írnak le, körülbelül azonos időtartamban, és kellő akciót tartalmaznak, amelyre ráadásul a gyakori vágások is rásegítenek; összeségében pedig elmondható, hogy tepernek a néző figyelméért, azt maximálisan kiszolgálva. Egyébként, hogy mennyire érezzük mozgalmasnak a cselekményt, főleg a feszültséggel töltött akciók mennyiségétől, illetve a karakterek és a cselekmény hely és időbeli változásainak gyakoriságától függ. Azon is múlhat ez az érzet, hogy a rendező mennyiben fókuszál sorsfordító eseményekre.

Az Aljas nyolcasban és a szóban forgó rendező filmjeiben általában a karakterek sokat dumálnak, a népszerű filmekhez képest kevés a helyváltoztatás, az akciók száma pedig függ azok megítélésétől is – mindenesetre az biztos, hogy sok lövés durran el sok hullát termelve, és tabukat döntögető erőszakból sincs hiány (gondolhatunk itt például a egyes női karakterek ellen elkövetett brutális erőszakra).

A lehetséges okok felvázolása után, nézzük, mi az a réteg, amelyet, ha megtanulunk „olvasni”, akkor egy unalmas filmből „körmöt lerágós” mozi válhat?

Először is fontos megjegyezni, hogy Tarantino meglehetősen ambivalens viszonyt ápol a klasszikus hősökkel és kultuszukkal. Az Aljas nyolcas hősei is látszólag mitikus magasságokba emelkedett karakterek. Megjelenésük, színre léptetésük, gyakorlatilag már a kimondáskor kultikussá vált aranyköpéseik, lazaságuk, nagy pofájuk mind azt sugallják, hogy ezek komolyan veendő, a hétköznapi, egyszerű emberek felett lebegő nagyszabású figurák (tegyük hozzá, műfajfilmekben azok is maradhatnának) – a felszínt nézve Luke Skywalkerek és John McClane-ek.

Marquis Warren miközben a fejvadászként begyűjtött hullák előtt ül

Marquis Warren őrnagy, fejvadász és Chris Mannix seriff

A kezdődő pátoszképződést azonban a rendező lerántja egy aljas, kisstílű, a hétköznapinál kisszerűbb szférába. Tarantino ennek a „lerántásnak” az egyik legnagyobb virtuóza és mestere, többek között ennek a technikának köszönhetünk annyi könnyfakasztó jelenetet az Aljas nyolcas mellett például a Ponyvaregényben is.

De pontosan hogyan is viszi végbe a karakterek átértékelését? Egyik bejáratott eszköze a szereplők bagatell, kínos szituációkba való helyezése. Az Aljas nyolcasban ilyen például a sokszor eljátszott bedeszkázása a – cselekmény központi helyét adó – fogadó ajtajának, amit be kell rúgni, majd, ahogyan a fogadó vendégei többször is odaordítják az éppen érkezőnek: két deszkával kell odaszegezni, mert különben a szél belöki. Később az is kiderül, hogy ennek a bizonyos ajtónak ki tette tönkre a zárját. Mindebből az igazán érdekes, hogy a szereplők az egyik pillanatban életről  és halálról vagy éppen az igazságról alkotott elveiket ismertetik teljesen, majd percekig, visszatérően, akár 5-6 jelenetben egy ajtó bezárásával szarakodnak.

Az ajtó, amelyet állandóan be kell rúgni majd visszaszegelni, és ezt nem átall sokszor megmutatni Tarantino

A rendező másik jól bejáratott módszere karakterek motivációjának a leleplezése. Végül mindig kiderül, hogy hiába dobálóznak fennkölt elveikkel, kizárólag az önérdek vezérli cselekedeteiket. Filmünkben a fogadó nyolc tagjából az egyik egy „álhóhér”, Oswaldo Mobray. John Ruth-nak, aki Red Rockba szállítja körözött zsákmányát, ez az illető felvázolja hivatásához kapcsolódó ideológiáját: Ő nem ítélkezik az elitélt felett, és érzelmileg sem befolyásolja a feladat, legyen szó bárkinek az akasztásáról. John Ruth-ot pedig becsüli, mert munkát hagy neki, mivel ő olyan fejvadász, aki élve juttatja el az igazságszolgáltatás elé foglyát, innen a neve is: The Hangman. Később kiderül, hogy a hóhér valójában egy banda tagja, amely a fogadó tulajdonosait megölte, és Ruth-ékkal is ezt tervezi, hogy kiszabadítsa a szökevényt. Emellett nem is Oswaldo Mobraynek, hanem Pete Hicoxnak hívják. De említhetnénk az idős, rasszista, a polgárháborúban a déliek oldalán harcoló veterán tábornokot, Sanford ’Sandy’ Smitherst is, akiről kiderül, hogy összejátszott a bandával mindvégig. A pátosszal körülvett klasszikus, pozitív hősök ilyen fokú, az átlagemberre jellemző gyarlóságokat nem bírnak el.

John Ruth csak fegyverei átadásának ellenében engedi fel Warren őrnagyot a postakocsira

A harmadik jellemző, amely a populáris történetekhez szokott befogadót untathatja vagy idegesítheti, az a rendező sajátos narratív szerkesztéstechnikája.

Az Aljas nyolcasban a lineáris történetvezetést egy időbeli visszaugrással szakítja meg, amelyet saját hangján bevezetett narrációval vezet be. A narráció a szájbarágós történeteket imitálva eleve ironikus hangot üt meg. A visszaugrásnak köszönhetően újra láthatunk már levetített jelentrészeket, csak a fogadó belső terének más szeleteit. Ami ennél is fontosabb, hogy újranézés közben felhívja a figyelmet újabb lehetséges nézőpontokra, melyek által a történet szempontjából kulcsfontosságú új információkra is fény derül. Az Aljas nyolcas esetében ilyen a kávé megmérgezése, amit mi nem vehettünk észre, hiszen a rendező korábban Major Marquis Warren, a fekete fejvadász és a veterán tábornok halálos kimenetelű vitájára irányította a figyelmet.

Láthatjuk, hogy Tarantino több szempontból megvezeti a befogadót. A népszerű műfajfilmeknek köszönhetően megszilárdult elvárásainkat tökéletesen ismeri – ezekre épít, ezekkel játszik. Személy szerint én ebben látom művészetének „magasabb” értelmét, amennyiben ilyet keresünk. Kíméletlenül szembesít vágyainkkal, félelmeinkkel, gyengepontjainkkal, sztereotípiáinkkal és előítéleteinkkel. Ebből a szembesítésből a néző pedig csak épülhet.

Ha tehát eddig unalmasnak gondoltad a rendező filmjeit akár az általam felvetett, akár egyéb okok miatt, érdemes az említett szempontokra is figyelni. Vesztenivaló nincs, legfeljebb ezek után sem fog tetszeni, amit csinál.

Furcsa érzés fogott el A fészek című film befejezése után. Átverve éreztem magam. Sean Durkin rendezése az elejétől kezdve horrort sejtetett. Először valamiféle természetfeletti lény színre lépésére számítottam, aztán ahogyan haladt előre a cselekmény, egyre inkább a férjre, Roryra kezdtem gyanakodni: Mikor fog bekattanni, és nyírja ki a családját abban a vidéki kúriában, ahová „elhurcolta" őket?

Az elhagyatott, óriási birtok és annak kastélyszerű, egyes elemeiben a 17. századig visszanyúló építménye, amelyben sokkal több hely található, mint amennyit a négy fős család bármikor is képes kihasználni – kivéve, persze, ha bulit kell rendezni –, kísértetiesen hasonlít a Ragyogás alaphelyzetére.

Rory fogadja a család többi tagját újdonsült otthonuk előtt

A család új otthona, amely néhol inkább múzeumhoz hasonlít

Első vacsorájuk a kúrián. A beállítás érzékletesen jelzi, hogy a hosszú asztalnak elég az egyik vége az étkezéshez.

A fészek ráadásul stílusában is megidézi Kubrick klasszikusát és általában a horror műfaját: lassú közelítések az otthonra és az ablakból kifelé szemlélődő szereplőkre, baljóslatú zenei aláfestés, illetve általában véve a család megfigyeltségének nyomasztó érzése olyan szemszögekből, mint például, amikor a kamera a fák ágai közül kukkolja a családi fészket. És mindezek után, a nézői elvárásaim ilyen fokú felkorbácsolását követően sem jön semmiféle vérengzés. Akkor most át lettem verve? Nem ilyen egyszerű ez a kérdés.

A főszereplő, Rory, ahogyan először látjuk

Allison, a pénzügyi gondok miatt végül soha fel nem épülő istállója az angliai birtokon

Fizikálisan ugyan nem esik bántódása senkinek, lelkileg azonban annál inkább. Rory, a férj nagyravágyásából építgetett illúzió rohamosan omladozik. A férfi többek között a szüleivel való gyermekkori kapcsolatának köszönhetően – ez a szál nincs teljesen kifejtve – úgy érzi, hogy többre hivatott és megérdemli azt a luxust, amit munkás felmenői nem kaphattak meg. Ennek eléréséért nem riad vissza a színlelés és lódítás legocsmányabb formáitól sem. Bár, mentségére szóljon, az angol üzleti szcéna valahol ezt el is várja érvényesülni vágyó tagjaitól.

Rory és Allison "pofavizitel" egy „kötelező” üzleti partin

A férfi őszinte oldala ritkán mutatkozik meg. Egyik példát akkor láthatjuk erre, amikor egy rövid eszmecsere erejéig leveti „álarcát” egy taxissal való beszélgetés során. Azután az este után, mikor felesége egy fontos befektetővel való üzleti vacsorán keményen keresztbe tesz az éppen hazudozó férjének, arra a kérdésre a taxisofőrtől, hogy mi a foglalkozása, a következőt feleli: „Gazdagnak tettetem magam." – ekkorra óriási kiadásaival szemben Rorynak már csak 600 font marad számláján. Az ominózus beszélgetés során azt is megvallja, hogy igazából nem tudja, mi a célja az általa kergetett életideálnak. A film és a főszereplő életfelfogásának egyik értelmezése lehet, hogy Rory élete akkor is illúziónak számított volna, ha anyagilag nem megy tönkre, mert a materiális javak halmozása mint életcél önmagában nem lehet kielégítő az ember számára.

Rory arca miután Allison leleplezi egyik meséjét egy üzleti vacsora közben

Tehát a filmben felsejlő horror, derül ki idővel, lelki jellegű. A családnak szembe kell néznie a kicsit mindenki, de főleg az apa által élethazugságokkal telefújt lufi kipukkanásával. Ez az igazi horror, amely leselkedik a család külsőségeiben irigylésre méltó életére, a látszólagos idillre. Ez a rém belülről jön és az évtizedek óta tartó önbecsapás és önámítás pillanatai hívják életre és táplálják ekkora méretűre. De mekkorára is pontosan? Elég nagy, hogy tragédiával végződjön a történet?

Az utolsó jelenetben az apán kívül már mindenki felébredt hosszú álmából, végül, felesége sokatmondó felszólítására ő is befejezi a színjátékot, és elköltik talán első, őszinte reggelijüket közösen, amiben mindannyian esendő, egyszerű emberekként vesznek részt. Megvan a lehetőség egy tisztább, őszintébb életre, amely felé talán az első lépés az lehetne, hogy az apa tisztázza, mi az az életcél, amelyet valóban magának vallhat. Hogy ezt sikerül-e elérnie, a film már nem boncolgatja.

Akkor most át lettem verve vagy sem? Nem gondolnám – csupán az amerikai álom okozta lassú, belső rothadás felszínre szivárgásának egy egyedi bemutatásával volt dolgom. És legalább annyira áltattam magam a történet alakulásának irányát illetően, mint Rory a saját élettörténetének általa remélt emelkedő folytatását tekintve.

A filmvégi katartikus szembenézés, amikor Rory igazi, sebezhetőbb és őszintébb énje megmutatkozik

Alex a tejbárban játszódó kezdőjelenetben

Könnyen felfordulhat minden jóérzésű ember gyomra, miután szemtanúja volt annak, ahogy egy fiatal srác ihletett állapotban, ördögi élvezettel püföl egy szerencsétlen hajléktalant, ritmusoson gyomorszájon rugdal egy írót a saját házában vagy, amikor éppen annak feleségét erőszakolja meg teljes nyugalommal. Sőt, az ellenszenvünk oly mértékűvé nőhet az említett sorok és képsorok befogadása után, hogy nem tudjuk józanul megvizsgálni azokat a körülményeket, amelyekből ez az ördögi művész, Alex DeLarge született.

Alex és három drúgja árnyékai, amint egy hajléktalant készülnek megverni

Álljon itt néhány érv, melyek árnyalhatják a Mechanikus narancs főhősének morális megítélését.

A film kezdőjelenetében Alex és drúgjai egy tejbárban ülnek és készülnek az esti mókára. Az alkohol kimérése törvényileg tiltva van, ezért tejben feloldva árulják a különböző tudatmódosító szereket, melyeket a fiatalok felpörgetésre használnak a tervezett erőszakos cselekedetek előtt. Ki a felelős ezért, hogy – a könyv alapján – 15-16 éves gyerekek teljesen ellenőrízetlenül önthetik magukba ezeket a drogokat? A szülők, a kormány? Akárhogy is, Alex aligha…

A cselekmény előrehaladtával megtudjuk, hogy Alex korábban javítóintézetben nevelkedett. Ennek a jelenben is érzékelhető következménye, hogy Mr. Deltoid személyében egy felügyelő „vigyáz rá”. Tehát a Mechanikus narancs világában ilyen pszichés állapotban van egy kamasz, akinek veszélyességéről az állam tud, aki átesett egy „javításon”, és miközben mindenféle erőszakos és törvénytelen cselekedeteket követ el éjszakánként, elvileg, egy hivatalos szakember is segíti.

Mi a helyzet a felnőttekkel? Vannak-e olyan magatartásminták, amelyekre érdemes lenne felnéznie Alexnek és drúgjainak? A már említett felügyelő pedagógiai módszerei láthatóan kimerülnek a fizikális és verbális fenyegetésekben, megalázásokban. A főhőst, lebukása előtt, tökönvágással próbálja jobb belátásra bírni, utána már finomabb eszközhöz folyamodik: egyszerűen arcon csulázza.

Középen Mr. Deltoid a rendőrőrsön, mielőtt arcon köpi Alexet

A szülők félnek a fiúktól, és nem érdekli őket túlzottan, hogy miből telik neki például egy egészen komoly hifi berendezésre. Annyit tudnak, hogy csemetéjük éjszaka „dolgozik”, de a kételkedésnél tovább nem jutnak.

A rendőrség és a büntetésvégrehajtás intézményei az erőszakra erőszakkal válaszolnak. A fiatalokat elagyabugyálják, a börtönben pedig minden gesztusukkal jelzik: az elkövetők kiiratkoztak az emberi faj neméből, jobb esetben állatok, mondjuk férgek, rosszabb esetben ürülékhez hasonlítható kellemetlenségek. Legújabb eljárásuk egy kéthetes kondicionálási program, mely a korábbi barbár eszközöket – az ő értelmezésükben – felváltja humánusabbakkal: A fiatalokat „csupán” szabad akaratuktól fosztják meg – a felesleges és piszlicsáré etikai kérdésekkel nem foglalkozva – ezzel mechanikus organizmusokká, azaz gépnaranccsokká változtatva őket. A kormány boldog lehet, hiszen úgy látszik, képes megoldani a zsúfolt börtönök és a láthatóan kis hatékonysággal működő rendfenntartás problémáit.

Alex "javulás" közben

Akik ellen pedig elkövette bűneit Alex? A börtönből kikerülve kéjesen várják, hogy bosszút állhassanak. A majdnem halálra vert író, akinek felesége közvetve belehalt a szexuális abúzusba, élvezettel hallgatja a kamasz szenvedéseit, miközben Beethoven kilencedike szól – valahogy úgy, ahogyan korábban Alex kapcsolta össze agresszivitását a magaskultúrával. Az író és értelmiségi társai ráadásul a fiút csak ellenzéki politikai céljaikra akarják felhasználni – már akkor ezek a terveik, mielőtt megtudták volna, hogy F. Alexander, az író és felesége ellen elkövetett bűncselekményben ő volt a tettes.

F. Alexander, az író miközben élvezettel hallgatja Alex szenvedését

A regény és a film által felvázolt világ borús és pesszimista (Kubrick szatirikus, ironikus és sok esetben humoros stílusát itt nem tárgyaljuk). Alexander DeLarge-nak és a hozzá hasonló fiataloknak nem nyújt alternatív életcélokat, viselkedésmódokat. A rideg, elutasító és önző társadalmi környezetből szinte magától érthetően következik a fiúk által képviselt túlélési stratégia. Alex-et és drúgjait lehet a gonosz megtestesüléseinek kikiáltani, azonban ha a karaktereket a megjelenített világgal együtt vizsgáljuk, látható, hogy amennyire bűnösök és elkövetők, legalább annyira áldozatok is – ahogyan, egyébként, a kiszemelt, szintén a társadalom peremén élő idős hajléktalanok. (Ez akkor is így van, ha történetesen Alex pszichopátiás állapota születési rendellenesség, amely felvetést leginkább azok a jelenetek támaszthatnak alá, melyekben a fiú rendre úgy dolgoz fel történeteket, hogy azokból minden esetben a „rosszakkal” azonosul. Ilyen például az a Biblia keltette fantáziája, amelyben római légiósként Jézust korbácsolja).

Alex egyik fantázijelenete: Jézust korbácsolja római légiósként

Mindent félretéve, persze, az is lehet, hogy a fentieknél egyszerűbb a válasz arra a kérdésre, hogy Alex megérdemelte-e a vele történteket, és hogy ezzel összefüggésben gonosznak tekinthető-e. Lehetséges, hogy feleslegesen agyaltunk, hiszen a főhős a következőre jut a rossz és jó mibenlétén való merengése során:

„De, testvérek, ez a hascsikarás meg fejgyötrés, hogy mi a rosszaság oka, hát ettől hülyére röhögöm magam. A jóság okába nem mennek bele, mit kereskednek akkor a másik boltban? Némely csolovekok azért jók, mert úgy tetszik nekik, én nem szólok bele, de álljon akkor ez a másik boltra is. És én a másikban vagyok vevő. Mi több, a rosszaság az énből ered, az egyetlenegyből, a belőled meg a belőlem, és ezt az ént a Bóg vagyis az Isten teremtette, és vala ő büszke és rádosztnüj. De a nem-én nem tűri a rosszat, márminthogy a kormány meg a bírók meg az iskolák nem tudják elviselni a rosszat, mert nem tudják elviselni az ént. És újabb kori történelmünk nem ilyen bátor málenkij ének története-e, testvéreim, akik ezek ellen a nagy gépezetek ellen hadakoztak? Ezt én most komolyan mondom, testvérek. De amit csinálok, azt azért csinálom, mert szeretem csinálni.”

„Amelia akkor veszítette el a férjét, amikor az éppen kórházba vitte őt, hogy megszülje első gyereküket. A baleset óta hét év telt el, de a nő még mindig nincs túl rajta, és azóta is egyedül neveli fiát, Samuelt. A fiú nem könnyíti meg a dolgát: súlyos viselkedési problémákkal küzd, követelőző és erőszakos, ugyanakkor folyton retteg és azt állítja hogy egy félelmetes szörny lakik a házukban. Amelia egy nap talál egy Mr. Babadook nevű különös gyerekkönyvet az ajtajuk előtt, és mivel ártatlan ajándéknak gondolja, magához veszi. Az ijesztő gyerekkönyv hatására azonban a fiú állapota csak rosszabbodik, idővel az iskolából is kitiltják. Ahogy anya és fia egyre jobban elszigetelődik a külvilágtól, Amelia sejteni kezdi, hogy talán tényleg nincsenek egyedül a házukban...” (port.hu)

Egy olyan filmről szól a bejegyzés, amely méltánytalanul kevés figyelmet kapott mind ez idáig. Ez persze teljesen érthető, miután utánanézünk és látjuk, hogy ez egy alacsony költségvetésű ausztrál film ­— ráadásul a rendező, Jennifer Kent első mozija —, amely így eleve hátrányból indul a hollywoodi filmekkel szemben — a marketing kampányt tekintve legalábbis mindenképpen. Nekem is csak azért volt esélyem rábukkanni, mert a kezdeti gyenge bevétel után a 2014-es Sundance Filmfesztiválon bemutatott film kritikai sikert aratott, így viszonylag sokat cikkeztek róla.

A film műfaji besorolásánál elsődleges a horror megjelölés, ami igaz is, azonban nem összekeverendő a fénykorát élő „ijesztegetős” (jump scare) horrorfilmekkel (a trailer ebből a szempontból félrevezető lehet). A Babadook csak a felszínen ölt horror jelmezt, alatta egy kőkemény dráma, pszichohorror, pszichothriller és még valószínűleg találnánk rá jelzőt, azonban a lényeg, hogy túl tud lépni a műfaji elvárásokon és besorolásán, azoknál egyetemesebb problémákat boncolgat. (Innentől spoileresen folytatom.)

Ahogy említettem a Babadook egy horror-alapra épít. Adott egy ház, ahol anyja és fia egy szörnnyel kénytelen ek szembenézni és megküzdeni. Ez a szörny azonban nem a semmiből érkezik. Az anya egyik éjjel felolvas egy Mr. Babadookról szóló „mesekönyvből”, és ettől a képzettől először fia, majd ő sem tudnak szabadulni. De mi vagy ki is Babadook? Ha az elnevezésben keresünk logikát, akkor valószínűsíthetően a bad book kifejezéssel való játék. Ha pedig azt próbáljuk megfejteni, hogy mit jelent, akkor fel kell használnunk Sigmund Freud pszichoanalitikus modelljét.

Amelia (az anya) és Samuel (a fia) egy közös traumát éltek át: Amikor Amelia-t férje a korházba viszi kocsival, hogy megszülhesse első gyermeküket, a pár és magzatuk autóbalesetet szenvednek, mely során a férfi életét veszti. Ezt a traumát az anya nem tudja feldolgozni, elfojtja és nem beszél róla fiának. A fiú „könnyebb” helyzetben van abból a szempontból, hogy nincsen emléke a történtekről. Az elfojtott traumák, ahogyan a film erre rávilágít, sosem maradhatnak következmények nélkül, és akkor találják meg az embert, amikor amúgy is mélyponton van. Ez a mélypont a csonka család életében egyrészt Amelia helyzete: egyedül kénytelen nevelni és eltartani gyermekét, illetve egy idősek otthonában dolgozik, ami minden, csak nem az a munka, amit megálmodott. Gondot okoz másrészt a gyermek viselkedése is. Samuel rendkívül problémás, hiperaktív kisfiú, ebből kifolyólag Amelia-nek állandó konfliktusokat kell kiállnia az iskolával, sőt, még nővérével szemben is, aki nem akarja, hogy az ő lánya a fiúval játszhasson. A család küzd a mindennapokkal, és Amelia egyre inkább kezd neheztelni a fiára, ugyanakkor bűntudatot érez a rá nehezedő anyai elvárások miatt. Ebbe az élethelyzetbe és légkörbe érkezik Babadook, ami — a fentebb elmondottakból következően — az elvesztett férj okozta trauma szimbóluma, manifesztációja. A baleset emléke bugyog fel Amelia tudatalattijából a lehető legkülönbözőbb helyzetekben és módokon, sok esetben hallucinációk formájában. A megoldást az szolgáltatja, hogy anya és fia együtt győzik le a szörnyet, anélkül, hogy elpusztítanák. Nagy tanulsága ugyanis a filmnek, hogy ezeket a traumákat nem tudjuk megsemmisíteni, az emlékeket nem tudjuk és nem is szabad megpróbálni kitörölni. Gyógyírt csak az jelenthet, ha felszínre hozzuk őket, ahol tudatosan képesek lehetünk a problémákkal foglalkozni. Csak ezen a terepen lehet esélyünk megérteni és ezzel együtt elfogadni azt, amitől szenvedünk. Ennek megfelelően a film végén azt láthatjuk, hogy az apa emléke, a trauma, a szörny továbbra is kíséri a család életét, azonban már kordában tudják tartani (ezt az is jól mutatja, hogy a cselekmény végén az anya már képes beszélgetni fiával a traumáról), és ennek köszönhetően Samuel visszakapja édesanyját, aki immáron biztosítani tudja számára azt a biztonságot és szeretetet, amire szüksége van. A film részéről okos és izgalmas megoldás az is, hogy a korábban gyermekkönyveket író anya traumája hogyan talált utat a felszínre, és ez a képzet hogyan manifesztálódott egy könyv és végül egy szörny formájában. Erre a kisfiú egyébként már azelőtt utal, hogy a furcsa esetek elkezdődnének, és biztosítja édesanyját, hogy bármi áron, de megvédi. Az anya persze ekkor még nem érti, hogy mitől kéne megvédeni. Ez a mozzanat azt az érdekes kérdést is felvet, hogy a fiú mennyit látott az anyából, amikor az nem volt önmaga, és például a könyvet készítette.

Ha Freud modelljét húzzuk rá a filmre, akkor láthatjuk, hogy Amelia Én-je (ego) küzd egyfelől az alulról feltörő (Tudatalatti, Ösztön-én, Id), korábban elfojtott emlékeivel, traumáival, másfelől a tanult társadalmi és kulturális elvárások által rákényszerített (Felettes-én, Superego) szerepmintákkal, többek között az anya-szereppel. Ez a modell egy térmetaforára épül, amiben a tudat egy háromszintes, függőleges rendszerben reprezentálható, és a szintek közötti kapcsolat ebben értelmezendő. Ezt a film gyönyörűen jeleníti meg, és ezzel a ház, mint tipikus horrorkellék, többletjelentést kap, amennyiben az épületet az anya tudataként értelmezzük. Ezt tovább gondolva már teljesen érthető, hogy miért kell lemennie Amelia-nek a pincébe, hogy szembenézzen halott férjével, és végül miért csak az emeleten lesz képes szembeszállni vele. Utóbbi jelenet, a film csúcspontjaként, a nézői szemszög megváltozásával (hirtelen a szörny szemével láthatjuk az eseményeket, és innen menekülünk a pincébe) is érzékletesen jelzi, hogy a szembenézés megtörtént, és az anya nem hagyja, hogy Babadook tovább mérgezze az életüket.

A Babadook egy tartalmas és formanyelvileg is kitűnő horror, amit érdemes nem csak a műfaj szerelmeseinek, hanem a minőségi filmek kedvelőinek is megtekinteni. Ezek után tűkön ülve várhatjuk a rendező 2018-as The Nightingale című filmjét, mely az adatlapja szerint egy thriller.

A film trailere és a mondóka a könyvből:

If it's in a word or it's in a look,

you can't get rid of the Babadook.

If you're a really clever one

and you know what it is to see,

then you can make friends

with a special one...

a friend of you and me.

His name is Mister Babadook

and this is his book.

A rumbling sound,

then three sharp knocks...

"ba BA-ba Dook! Dook! Dook!

That's when you'll know he's around.

You'll see him if you look.

Ba BA-ba Dook! Dook! Dook!

This is what he wears on top.

He's funny, don't you think?

See him in your room at night...

Összefoglaló

"Úgy tűnik, minden rendben. A kis közösség éli a maga apró örömökkel, bánatokkal, hétköznapi csodákkal teljes életét. Mint például Windisch, aki éveken át ugyanabba a kátyúba hajt bele kerékpárjával. A falu fölött mégis ott köröz a bagoly, a kívülről érkező fenyegetés szimbóluma. Az öreg bagoly elköltözik, és másik bagoly érkezik helyette. A bánsági sváb falu lakossága is kivándorol, egymás után hagyják el őseik földjét, és az öreg bagollyal ellentétben még azt is láthatják, milyenek azok, akik elfoglalják az üresen hagyott családi fészket. Az útlevél Windisch és családja számára drágán vett belépő egy új lehetőségeket ígérő világba. De kiderül, hogy az Új Világ se sokkal jobb, mint az elhagyott, és Windisch befejezésként újra ott áll az út kezdetén. Herta Müller szikár lendülettel írt prózája a mozdulatlan bánsági sváb falu apró csodákkal teli hétköznapjait tárja elénk. A könyv 1986-ban jelent meg Németországban. A Lélegzethinta, A róka volt a vadász és a Szívjószág után a Fácán az ember, semmi több Herta Müller negyedik magyarul megjelenő könyv."

A nyelvezet

Herta Müller alig 140 oldalas könyve két okból megterhelő olvasmány: az írásmód és a tragikus történet. Az írónő rövid fejezetekre osztotta regényét, melyek a szépirodalmi hagyományokhoz képest rendkívül rövid tő- és hiányos mondatokból épülnek fel. Az olvasó ezért szaggatottan kénytelen követni az eseményeket. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy a mű nyelvezete elképesztően lírai és képi, és egy vershez hasonlóan kevéssé kifejtett, vagyis sok helyütt nekünk kell megteremteni a logikai és ok-okozati kapcsolatokat az egyes történések közt. Aztán az sem könnyíti meg a dolgunkat, ellenben elképesztő élvezetet tud nyújtani, hogy a líraiság az élettelen elemeket feltölti éltettel szürrealisztikus, álomszerű légkört teremtve. A tárgyak és a táj élnek, úgy, ahogyan a szereplőknek kellene. Értelmezhetjük úgy is, hogy a szereplők belső világa vetítődik ki az élettelen elemekre, valószínűleg azért, mert ők érzelmeikről nem tudnak sem gondolkodni, sem beszélni. Az élettelen aktív, míg az élő passzív marad: Nem Windisch támaszkodik a falnak, épp ellenkezőleg, a fal támaszkodik rá. Ez a fajta nyelvezet prózában alkalmazva számomra újszerűen hatott, és igazi ínyencségnek bizonyult a könyv befogadása. (Természetesen az is előfordulhat, hogy csak én nem találkoztam még hasonlóval.) Mindezen jellemzőknek köszönhetően nehéz olvasni ezt a könyvet, és a regény műfaji megjelöléssel is félve címkéztem fel, hiszen egy teljesen más élményt nyújtott, mint egy klasszikus regény. A nyelvezet mellett a nagyon lazán kapcsolódó fejezetek, melyek olykor különálló novelláknak is beillenek, távolítják el a művet (persze csak műfaji szempontról van itt szó) az olyan regényektől, mint például Móricz Zsigmond Az Isten háta mögöttje.

Tragédia

A másik ok, amely az olvasót arra készteti, hogy meg-meg álljon és elgondolkozzon, hogy mit is tapasztalt olvasás közben, az a tragikus történetben keresendő. Windisch feleségével (Katherina) és lányával (Amelie) várja, hogy végre emigrálhassanak Németországba. Ennek az útnak azonban ára van, méghozzá Amelie teste. Windisch végül áruba bocsájtja saját lányát, akit a pap és a milicista is megerőszakolnak, hogy a család megkaphassa a szükséges keresztleveleket és útleveleket. (A faluban egyébként ez egy bejáratott módszer.) Számomra az igazi dráma Windisch karakterében keresendő. Egyrészt azért, mert a regény az ő szemszögére helyezi a hangsúlyt, másrészt azért, mert ebben a döntésben Windisch az aktív, neki lenne lehetősége változtatni az események folyásán, míg a lánya pusztán passzív áldozat. Az egyik legfontosabb kérdés ebből kifolyólag az, hogy egy, a női nemet konzervatívan megítélő apa, aki még a saját lányára is féltékeny, hogyan képes mégis odadobni más férfiaknak, akármilyen rossz helyzetben is van a család. Az én válaszom a következő: Windisch és általában a férfiak fejében hagyományosan él két, szélsőséges női kép. Az egyik a tiszta, fehér, szűzies, hibátlan, akiért lovagok harcolnak, férfiak mennek háborúba és ússzák át a Jeges-tengert. A másik a mocskos szajha, aki eredendően rossz, és ott lesz hűtlen párjához, ahol csak tud. E két szélsőséges típus között elég nehéz egészséges rendet tartani, ez Windischnek sem sikerül. Ezért elengedhetetlen, hogy a szűziből lányát áttolja a szajha kategóriájába. Ezt kétféleképpen teszi meg: Egyrészt, az éjjeliőrrel megbeszéli, és magában elkönyveli, hogy lánya már nem szűz, hiszen járás közben kifelé tartja lábfejét (igen, tényleg ez az érv). Ha már nem szűz, akkor biztosan romlott. Másrészt, felesége szintén kénytelen volt áruba bocsájtani a testét, amikor egy ukrán lágerben az éhhalál szélére került. A mocskos vér pedig, Windisch felfogásában legalábbis, öröklődik a nőkben. Windisch, felesége sötét múltját sohasem tudta feldolgozni, mutatja ezt többek között az is, hogy nincs nemi életük. Anyja és lánya romlottsága mentén a férj már könnyeben képes feldolgozni azt, hogy a kiutazásért cserébe lánya testét odaadja; ha már úgyis szajha, mit számít még pár férfi alapon.

A fentebb vázolt indoklás szigorúan az én interpretációm, mely nincs kifejtve a regényben, és némileg árnyalja az is, hogy Windisch láthatóan gyötrődik a döntés meghozatala előtt és után, mígnem arra a következtetésre jut, hogy fácán az ember, semmi több. (A fá­cán az a sze­ren­csét­len em­ber – magyarul balfácán –, aki­nek so­ha sem­mi sem si­ke­rül, leg­fő­kép­pen ön­ma­ga meg­va­ló­sí­tá­sa nem. A fá­cán­ra kez­dő va­dá­szok szok­tak men­ni, mert nem re­pül ma­gas­ra, és el­bú­jik a fű­ben, még­is meg­ta­lál­ják.)

A regényt mindazoknak ajánlom, akik szeretik a verseket, az erős képiséget, a lírai elbeszélésmódot és szeretnek elborzadni az ember egyes helyzetekben megmutatkozó állatnál is alantasabb voltán.

Kép forrása: https://bookline.hu/product/home.action _v=Herta_Muller_Facan_az_ember_semmi_tobb&id=118032&type=22