A Fehér éjszakák főszereplője, Dani erősen traumatizálódik a film során. Mikor megismerkedünk vele, kiderül, hogy van egy nővére, aki bipoláris zavarral küzd. Ez azt jelenti, hogy hangulata hullámzik, egy depressziós időszakot egy ún. felhangolt vagy mániás fázis követ. Dani aggódik testvéréért, aki furcsa üzeneteket küld neki. Dani barátja ellenben azt tanácsolja, hogy ne hagyja magát lelkileg manipulálni, mondván eddig is hasonló üzenetekkel kereste meg testvére a lányt. Dani ugyan együttérez nővérével, viszont fél, mert nem tudja, hogyan segítsen neki. Ezek után nem sokkal kiderül, hogy testvére brutális módon öngyilkos lett (szájára kötött egy csövet, amely a kipufogóból vezette ki a gázt), és magával vitte szüleit is.

Dani testvére, Terri ahogyan a rendőrök rátalálnak

Dani egyszerre érez fájdalmat és bűntudatot, azonban a gyászfolyamatban baráti köre nem képes segíteni. Christian, Dani barátja továbbra is önző módon viselkedik, ráadásul magára akarja hagyni barátnőjét hetekig, hogy egy különleges, kommunában élő közösséget meglátogasson haverjaival bulizás, csajozás és antropológiai megfigyelések okán. A lánnyal egyedül Pelle tűnik empatikusnak, aki a kirándulás helyszínéül szolgáló eldugott, svéd kistelepülésről származik.

Miután elérnek úticéljukhoz, gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy két nagyon különböző világ és életszemlélet ütközik egymással. Az amerikai értelmiségi fiatalok egy, az egyént középpontba helyező kultúrából érkeznek. Jellemző, hogy Christian és Josh azon vesznek össze, hogy melyikük használja fel a faluban tapasztaltakat doktori disszertációjában. Egyéni érdekek vezérlik őket, kivéve talán Danit, aki például szabadon beáll segíteni a főzéshez. Az ott tapasztalt kultúrára pedig úgy tekintenek, mint tudományos érdekességre. Amikor a két 72 éves korú, így az ottani szokásoknak megfelelően megérett a halálra/újjászületésre, leveti magát a szikláról, Christianék ugyan rövid ideig kiakadnak, de a morális aggályokat gyorsan felülírja a kíváncsiság, amelyből egy jó doktori dolgozat születhet. Két, szintén a helyszínre érkező kívülálló mellékszereplőn kívül ismételten Dani az, akit jobban felkavarnak a történések és szeretne elmenni erről a helyről. Ahhoz hogy megnyugodjanak, talán az a fajta liberális felfogás is hozzájárul, amely mindenfajta kulturális különbséggel szemben elfogadó, és vallja, hogy ezeket nincs jogunk magunkat felvilágosultabbnak vélt „nyugati” emberként elítélni.

Miközben a fiatalok áthaladnak a település határán, a világ is a feje tetejére áll, jelezve, hogy ott másképpen fognak működni a dolgok

A 72 éves pár női tagja, miközben leveti magát a szikláról

Mindezzel szemben a faluban élők mindent megosztanak egymással. Együtt esznek, alszanak, ünnepelnek, dolgoznak szigorúan betartva minden szabályt, mint egy hadseregben – annyi különbséggel, hogy nincs szükség a fegyelmezésre, az ott lakók belső késztetésük alapján követik a szabályokat. A kétféle kultúra közötti különbséget úgy is megfogalmazhatjuk, hogy míg az amerikaiaknak első az egyén és utána következik a közösség, addig a svéd kommuna lakóinak első a közösség, utána következik az egyén. Előbbi esetében az egyéni önmegvalósítás, utóbbi esetében a közösség által előre megszabott feladatok rituális teljesítése a cél.

Miután a férfi is leveti magát, a szikláról a fiatalok dermedve állnak a háttérben, a kommuna többi tagja pedig együttérezve a haldoklóval üvölt és jajgat

Dani és a vele együtt síró-üvöltő nők, miután meglátja Christiant, ahogyan éppen megcsalja

Mindez úgy kapcsolódik Dani problémájához, hogy ő egy olyan traumával érkezik ebbe a közösségbe, amellyel egyedül nem képes megbirkózni. Többször előfordul, hogy amikor rájön egy pánikroham, inkább elmenekül és bezárkózik valahová. Az ő modern, nyugati, városi kultúrájában a segítséget esetleg még a családtól, barátoktól, de inkább egy pszichológustól várhatja. Ezzel szemben az újonnan megismert közösségben nemhogy nem szigetelik magukat el az emberek baj esetén, hanem szó szerint együttéreznek egymással. Így haldoklás esetén az egészségesek is jajgatnak és vonaglanak, szakítás esetén pedig a bántott féllel együtt sírnak.

Dani egyre inkább beolvad a svéd közösségbe egészen odáig, hogy május királynővé választják. Bár számunkra morálisan elfogadhatatlan és groteszk módon, mégis képes feldolgozni testvére és szülei elvesztését, illetve azt, hogy párja megcsalta. Utóbbi tett elkövetésében a közösség tevékenyen részt vett, hiszen nekik időről-időre kell egy kívülálló, hogy megtermékenyítsen egy éppen megérett szüzet rituális keretek között. Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy a svéd vakáció miatt szakított a pár, hiszen a film elég részletesen kifejti, hogy kapcsolatuk már odahaza sem állt szilárd lábakon.

Dani szomorú arca mosolygóra vált, miközben látja, hogy volt szerelme elég

Christiant feláldozzák a film végén, amely egyben Dani bosszúját és a közösség bűntől való megtisztulását is szolgálja. Ennek a jelenetsornak a számomra legnyomasztóbb aspektusa, hogy a film ezen pontjánál némileg az én felvilágosultnak gondolt morális értékrendem is felfüggesztődig, vagy legalábbis a keretei kitágulnak annyira, hogy beleférjen a férfi ellen elkövetett bosszú; sikerül átéreznem Dani fájdalmát, és furcsa módon jogosnak érzem Christian büntetését. Talán ez is volt az egyik szándéka a rendezőnek, hogy az események fölötti értetlenkedés mellett ne csak Dani, de mi is azonosuljunk – vagy mondhatjuk így is: emlékeztessük magunkat egy korábbi, ősibb tudatállapotra – ennek a pogány szektának a működésével és tagjainak a látásmódjával.

A film ezzel a táblaképpel kezdődik, amely vizuálisan előrevetíti a történéseket

Lincoln alakja hátulról, miközben halála estéjén a színházba tart

Rendezői szempontból biztosan nem a legkönnyebb feladatok közé tartozik egy olyan emberről forgatni életrajzi filmet, aki kösztiszteletben áll a jelen korban is, és óriási kultusz rakódott már a személye köré. Az eddigi tapasztalatok alapján két jól elkülöníthető út mindenképpen kínálkozik: az alkotó vagy beáll a választott történelmi figurát bálványozók sorába, vagy megpróbálja árnyalni a tömegrajongásból született tökéletes imázst. Spielberg filmje mintha azt akarná mutatni, hogy komolyan foglalkozik Lincoln politikájának fonákjával is, de az összbenyomás mégis az elnök kritikátlan szentté avatását sugallja.

A Lincoln az Amerikai Egyesült Államok 16. elnök életének utolsó hónapjairól szól 1865-ben, amely időszakban véget ér az amerikai polgárháború, törvényileg, a 13. kiegészítés sikerül eltörölni a rabszolgaságot, végül pedig egy merényletben végeznek a halála előtt még meglehetősen kétes megítélésű elnökkel.

A filmben ugyan megjelennek a kiemelkedő eredmények mögött meghúzódó magánéleti problémák, politikai játszmák és sajtóban zajló csatározások, számítgatások, azonban mindezek tálalása giccses és pátoszos. A demokraták szavazatainak megvásárlása, amely alapvetően egy erős kritikájaként szolgálhatna Lincoln kabinetjének, komédiaként van eladva, illetve feloldódik abban a történet során többször kiemelt tanulságban, hogy a főbb célért, vagyis a feketék felszabadításáért ezek az eszközök megengedhetők. Ugyanebben a légkörben veszti el élét az a bírálat, miszerint az elnök korábban véget vethetne a háborúnak és vérrontásnak, ha nem akarná előtte mindenáron tető alá hozni a kiegészítés megszavazását.

A filmből érthetővé válik, hogy Lincoln miért halad az egyenlőség és szabadság minél szélesebb kiterjesztésének útján megfontoltabban, mint például a Republikánus Párt éles nyelvű, radikális képviselője, Thaddeus Stevens. Viszont, ha őt egy zseniális reálpolitikusnak akarja lefesteni a rendező, akkor az árnyalt ábrázolás után miért szükséges ilyen mértékű pátosszal kompenzálni, ilyen feltűnően mentegetni főszereplőjét, miért nem hagyja meg ezt a feladatot a nézőnek?

Daniel Day-Lewis Abraham Lincolnként a színházban

A könyv 10. évfordulós borítója

Gaiman több mint 600 oldalas regényének olvasása közben újra és újra felmerült bennem, végülis mi a véleményem erről a szerteágazó történetről és annak főhőséről: Tetszik? Nem tetszik? Kíváncsi vagyok rá, vagy inkább untat?

Befejezve ezt a masszív, vastag könyvet még mindig nem tudom biztosan. Ennek a bizonytalanságnak az oka Árnyék karakterében keresendő. Ő ugyanis egy elég unalmas főhős, de nem azért, mert rosszul van kitalálva. Árnyék, ahogyan már a neve is utal rá, egy passzív szemlélője a körülötte zajló történéseknek. Nem üti bele az orrát olyan dolgokba, amihez nincs köze, nem hangoztatja minden lehetséges fórumon elveit, és nem akarja megváltani az emberiséget és a világot. Csupán úton van, anélkül, hogy tudná, merre is tart. Elfogadja a rá osztott játékszabályokat, és belesimul a nála sokkal határozottabb és aktívabb erők és személyek által alakított helyzetekbe. Nem csoda, hogy a regény világában elsőre sokan butának nézik, holott egyszerűen arról van szó, hogy nem akarja kihozni minden helyzetből a maximumot az állandó versenyben való előre jutást szem előtt tartva, akkor sem, ha egy ilyen temperamentummal talán elkerülhette volna a börtönt is. Úgy viszont nem lett volna belőle olyan jó sofőr és testőr, mint amilyet Szerda úr keresett: olyan, aki nem kérdez sokat és végrehajtja, amit kérnek tőle.

Mivel a főhős ilyen, a regényvilággal az ő nézőpontjából megismerkedő olvasó is azonosul ezzel a kissé közönyös világszemlélettel. Sokan talán pont ezen oknál fogva jegyzik meg, hogy a betéttörténetek mennyivel izgalmasabbak voltak. Ezekben a fő cselekményszálhoz közvetlenül nem kapcsolódó, beiktatott epizódokban az évszázadokkal, akár évezredekkel ezelőtt Amerikába érkező bevándorlókról vagy behurcolt emberekről van szó. Az ő történeteikben az egyébként is megrázó eseményekre, mint például egy afrikai rabszolgacsoport viszontagságos hajóútja az amerikai gyapotföldek felé, aktívan reagáló hősökkel találkozunk, akik változatos érzelmi reakciókat produkálnak. Ezzel szemben, Árnyék, miután eldönti – vagy inkább eldöntötték helyette (gondoljunk itt a mézsörrel megpecsételt szerződésre Szerda úrral, mint később kiderül: az apjával) –, hogy egy valószínűleg halálos kimenetelű vigíliát tart, vagyis virraszt apja, Odin (egyik változata) mellett a világfára kikötözve, érzelmileg nem zökken ki, mint például Harry Potter, aki éppen Voldemorthoz tart a Tiltott Rengetegbe, tudva hogy meg kell halnia. Olyan, mintha Árnyéknak mindez sem számítana.

Az író több fontos emlékkel és megszilárdult lélektani reflexxel köti össze a karakter általunk megismert, jelenbeli viselkedését. Árnyéknak egyrészt van egy fontos traumája, amely anyja halálával kapcsolatos (mellesleg hasonlít A galaxis őrzői Star-Lordjának „őstraumájához”). Anyja halálos ágyánál, mikor már tudta, hogy meg fog halni, nem volt képes hozzászólni: „Árnyék szerette volna megrázni saját magát, azt a félszeg kamaszt, aki valaha volt, rá akart kiabálni, hogy fogja meg az anyja kezét, mondjon neki valamit, csináljon valamit, mielőtt végleg elszenderedik, mert ő tudta, hogy ez fog történni. De képtelen volt megérinteni magát, és a kamasz Árnyék olvasott tovább – és így halt meg az anyja, miközben ő ott gubbasztott mellette és egy vastag könyvet olvasott.” Ez a tapasztalat összefonódik egy későbbi esettel, amikor feleségét, Laurát veszíti el egy autóbalesetben, úgy hogy ő közben a börtönben ül, de egyébként csak pár nap választaná el a szabadulástól. Erre Árnyék a következőképpen „reagál”: „– Egy jó hír meg egy rossz, nem igaz? A jó hír, hogy korábban szabadulsz, a rossz meg az, hogy a feleséged meghalt. – Felnevetett, mintha ez annyira mulatságos lenne. Árnyék nem szólt semmit.” Kicsit később pedig így reflektál saját közönyére az esettel kapcsolatban: „Árnyék nyelt egyet. Most jutott eszébe, hogy még nem is sírt – ami azt illeti, nem érzett semmit. Se könnyek. Se szomorúság. Semmi.”

A főhősnek köszönhetően a bemutatott világ és a benne rejlő konfliktusok melankolikus színezetet kapnak. Az olvasó hangulata alkalmazkodik ehhez a nézőponthoz és nagyrészt szenvtelenül veszi tudomásul a fő konfliktus, a közelgő vihar vészjósló jeleit. A régi és új istenek közti harc a hétköznapi ember számára nem bír igazán nagy téttel. Szerda úr haláláig Árnyék sem érdeklődik igazán a részletek iránt a mindent eldöntő harcot illetően. Viszont miután személyessé válik a csata és a főhős „beavatódik”, az addig elnyomott, a közösségért tenni képes énje aktiválódik. Ez az a tenni akarás, amivel a tipikus népszerű történetekben a főhős már eleve rendelkezik.

A másvilági beavatás során önmagával kapcsolatos mélyebb igazságokra derül fény, melyekre a valóságban nem lett volna képes önállóan rájönni. Ilyen igazság az eredete, hiszen az eddig ismeretlen apáról kiderül, hogy Szerda úr; vagy az a tény, hogy nem állt ki magáért, amikor mások helyett is börtönbe vonult. Ha az olvasó elég kitartó volt, és eljutott a történetben eddig a pontig, akkor hősével együtt az ő érdeklődése is felébred(het). A régi és az új istenek is át lettek verve, ezáltal a regény nem redukálható egyszerűen a modern technológia, illetve társadalmi, politikai és gazdasági eszmék és intézmények egyoldalú kritikájára.

Árnyék, Odin fia önmaga megértésén keresztül képes lesz igazi („megváltó”) hőssé válni, aki hidat képez a régi és az új istenek hadakozó tábora között, és amivel elhozza a tavaszt és a harmóniát a világba (ezt persze a hétköznapi emberek csak érzik, nem tudják). Innen nézve már érthetőbbé válik, hogy miért dolgozott ki az író egy ilyen „unalmas” főhőst. Olyasvalakire volt szükség, aki képes a saját érdekeit és ambícióit háttérbe helyezni, és van benne egy ősi, természetközeli szelídség. Árnyék az istenekkel ellentétben nem akart hatalomra jutni, csupán a jó oldalon állni, amiről kiderült, hogy valahol középen van: „Tudjátok – mondta –, azt hiszem, inkább vagyok ember, mint isten. Nekünk nincsen szükségünk rá, hogy higgyenek bennünk. Mi csak élünk, mindentől függetlenül.”