Jacques Audiard filmje tükröt tart a generációm, vagyis az Y generáció elé. Rámutat azokra a problémákra, amelyekkel ez a nemzedék küzd, mindezt olyan stílusban, amely tökéletesen érzékelteti a 21. századi fogyasztói társadalom fiatal felnőtt tagjai mindennapi életének hangulatát.

A felvezetőben Párizs egy különleges negyedének, a Les Olympiades-nek egyik tömbházát pásztázza a kamera (1. kép). Az épület kitakar minden mást, a kockalakásokban tévéző, főző vagy éppen szeretkező lakók egymástól elszigetelve élnek a betondzsungelben. A modern építészet e modern szülöttét és a jelenet alatt hallható elektronikus zenét ellenpontozza a fekete-fehér kép, amely egyébként a film során csak egy jelenet erejéig válik színessé.

1. kép

Hogyan lehetne a Bánk bánt kiszabadítani a megvetett irodalomórai kötelezők tömlöcéből? Sikerült-e Nádasdy Ádám fordításával annyi életet lehelni belé, hogy eltépve láncait a hosszan tartó sötétségből szép lassan kikecmeregjen és elinduljon a fény felé? A potenciál szinte lüktet, a többi már nem Nádasdy feladata.

A tévéváltozat 1968-as forgatásán főszerepben Latinovits Zoltán

Irodalomórák visszatérő problémája, hogy a tanári és/vagy tantervi irányítás a diákokat irodalomtörténeti, történelmi, poétikai és egyéb, hagyományos nézőpontból való vizsgálódásra kényszeríti. A netflixes sorozatdarálásból érkező diák ahhoz szokott, hogy maga dönthet afelől – egészen csekély előzetes tudással –, hogy egy alkotás jó vagy rossz – mérőeszköze egyedül az izgalmasság. Ehhez képest mikor a Bánk bánt a kezébe veszi, már túl van egy 19. század első felét taglaló korszakelőadáson. Figyelme az olvasás kezdetekor a „haza és haladás” nemes szempontjaira fókuszál. Ezután érkezik a sokk (amennyiben az eredeti szöveget veszi a kezébe): nem érti, amit olvas, illetve azt sem, hogy miért – leginkább a különös mondatszerkesztés és az ismeretlen szavak miatt. A témazáró után felmegy a Molyra, és máris 64%-nál tartunk. Nem hibáztathatjuk…

Mi lenne, ha figyelembe véve a diákok művészetbefogadói szokásait az iskolában a népszerű, szórakoztató alkotások, és az ezeket kínáló platformok megközelítési módjait részesítenénk előnyben? Félünk, hogy szent, nemzeti drámánk elbukna ilyen feltételek mellett? Lehetséges, de őszintén: mit veszíthetünk?