A Stranger Things negyedik évada, úgy tűnik, ismét minden rajongót levett a lábáról, ami nem csoda, hiszen azon kívül, hogy hozza a megszokott nyolcvanas évek feelinget, a rendezők arról is gondoskodtak, hogy a szétszabdalt cselekményszálaknak köszönhetően még többet izgulhassunk a jelenetek között. Ám engem személy szerint nem is a rendezés, a kiemelkedően jól sikerült CGI jelenetek, a jó zeneválasztás, vagy az izgalmas régi/új karakterek felvonultatása fogott meg igazán, hanem inkább az utóbbiak között kialakult viszonyok árnyaltságában fedeztem fel mélyebb rétegeket, továbbá egy-egy karakter egyéni küzdelme sem hagyott hidegen. Nem állítom természetesen, hogy e részek megtekintése után szkippelhetjük a következő időpontot a pszichológusnál, de üdvözlöm a tényt, hogy egyre több film és sorozat foglalkozik az egyéni problémák/traumák bemutatásával, feltárásával és megoldási lehetőségeivel. A következőkben e gondolatok mentén szeretném kicsit boncolgatni a most megjelent évad eddigi részeit.

Tarkovszkij filmjét teljesen félreértettem első megtekintésre. Erősen összpontosítottam a lassan csordogáló jelenetekre, és vártam, hogy leessen a tantusz. Mígnem második nézésre rá kellett jönnöm, hogy nem kell itt semminek leesnie, ez nem „leesős” film, amelynek a végén látható egy jelenet, amely megvilágít visszamenőlegesen minden addigi homályos pontot. A Sztalkernek pontosan a homályos pont a lényege, témája.

Furcsa irodalom a Knausgardé. Nem tudom eldönteni, hogy szeretem vagy rettentően idegesít. Néha az volt az érzésem olvasás közben, hogy egy kiforrott írói hitvallással van dolgom, máskor pedig az amatőrségből fakadó „megúszást” és túlírtságot éreztem ki a sorok mögül. Lehetséges, hogy az a probléma, hogy az ember mindig egy műalkotás egészét igyekszik értékelni, pedig jelen esetben talán logikusabb lenne, ha azt mondanánk, hogy egyes részei ilyenek, más részei olyanok.

Az időhurkos filmek lassan külön műfajjá növik ki magukat. Ha a tömegigény felől közelítjük meg a kérdést, nem meglepő, hiszen ki ne játszott volna el a gondolattal, hogy milyen lenne újraélni egy már átélt eseményt. Ki ne akarta volna kijavítani az egy órája, tegnap vagy két éve elkövetett hibáit? Ezek a típusú alkotások általában még rátesznek egy lapáttal erre az izgalmas kiindulópontra azzal, hogy a főhőst nemcsak hogy visszaküldik a múltba, de egy ideig az adott időintervallum – általában egy nap – börtönében tartják fogságban. Az ember idővel kapcsolatos őstapasztalatát érintve érdekes és nyomasztó fantázia ez bármilyen befogadó számára.

Az időhurok szerkezet mellett az alkotók más műfajokkal vegyítik ezeket a filmeket. Így a teljesség igénye nélkül beszélhetünk időhurkos sci-fi-akcióról, mint a Holnap határán, akció-krimiről, mint a Forráskód, de akár horror-slasherről, mint a Boldog halálnapot két része. Az etalon a műfajon belül mégiscsak egy romantikus komédia, az 1993-as Idétlen időkig (Groundhog Day) Bill Murray-vel a főszerepben. Utóbbi alkotás azért is válhatott kultikussá, mert a szirupos végkifejlet ellenére képes volt a napismétlő szerkezetet felhasználva a műfajiságon és a népszerű filmen túlmutató filozófiai és vallási mélységet produkálni.

 A Zanax és a citromleves üvegbe töltött házipálinka (Mozinet)

A Zanox - Kockázatok és mellékhatások című filmet a Mozinet jóvoltából volt szerencsénk premier előtt megtekinteni. A történet középpontjában egy szorongással és pánikbetegséggel küzdő érettségiző áll. Misi hétköznapi helyzeteit is beárnyékoló problémáit a Zanox nevezetű kísérleti gyógyszerrel próbálják kontroll alatt tartani. Miután belekortyol egy különleges pálinkába, amely kisállatoktól kezdve mindenféle gazokat is tartalmaz, kiderül, hogy a kombináció segítségével az utoljára bevett pirulához (kvázi videójáték checkpoint) kötődő időpontra ugrik vissza. A helyzet pikantériáját az fokozza, hogy Misi egy mindenki életében meghatározó napra ugrik vissza, az érettségi és az azt követő óriási buli napjára, ahol, ha van mersze elmenni, találkozhat az addig csupán áhított szerelmével, Jankával.